Orosz László genetikussal beszélget Kapitány Katalin
Orosz
László sz. 1943. Kotlina. Iskolái: ELTE TTK. Doktorátus
1969, kandidátus 1973, MTA doktora 1983. Akadémiai Díj
1988. Fô mûve: Klasszikus és molekuláris genetika
(szerk.: Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.); kb. 80 tudományos
cikk és kôzírás. Nõs, négy gyermek
apja.
***
– Áprilisban tartotta kongresszusát a Magyar Genetikusok Szövetsége, ahol önt elnökké választották. Emellett már egy évtizede a Magyar Tudományos Akadémia Genetikai Bizottságának is az elnöke. Nem összeférhetetlen a két pozíció?
– Nyugodtan kimondhatja: pozícióhalmozó vagyok, fõleg ha azt is hozzáteszem, hogy kenyérkeresõ foglalkozásban genetikai tanszék, kutatócsoportok és doktori iskolák tanára és vezetõje. A két poszt egyébként jól megfér egymással. Az Akadémia Genetikai Bizottsága ugyanis szigorúan tudományos-szakmai testület, tizenhét választott tagja van, három akadémikus (Alföldi Lajos, Kondorosi Ádám, Vida Gábor), a többiek is, két kivétellel, akadémiai doktorok, többük a genetika tudomány meghatározó egyetemi tanárai, tanszékvezetõi. Az akadémiai bizottság egyik feladata, hogy a pályázó genetikusokat minõsítse abból a szempontból, hogy munkásságuk alapján méltók-e egy-egy fokozat elnyerésére. Az egyesület viszont társadalmi fórum, bárki tagja lehet, akit érdekel a genetika. Több mint háromszáz tagunk van, de ez a szám folytonosan növekszik. A fórum a „genetikus” közösség érdekeit képviseli, illetve genetikai kongresszusokat, tudományos elõadásokat, szimpóziumokat szervez, ápolja a kapcsolatokat a társtudományok egyesületeivel, tudományos kuratóriumokkal. Az elnöki posztot egyébként Vida Gábor professzortól örököltem.
– Az áprilisi kongresszus résztvevõinek köszöntésekor átfogó képet vázolt fel a genetika fejlõdésérõl. Kérem, foglalja össze számunkra is az expozéjában elmondottakat.
– Volt már két idõszak a század biológiájában, amikor a genetika hatalmas lendületet adott az élet megismeréséhez, majd a birtokba vett tudással a mezõgazdaságnak, az iparnak, a gyógyászatnak. Elõször a harmincas, majd az ötvenes, hatvanas években. (Csak megjegyzem, hogy szüleinknek, idõsebb testvéreink korosztályának idehaza az utóbbiak mellett, sõt helyett a liszenkoizmusból is jutott.) A jelenlegi fejlõdés azonban minden eddigit felülmúl. A genetika korszakát éljük. Láthatóvá tettük a géneket. Kétirányú lett a forgalom a genetika útjain. A „klasszikus” korban, mondjuk tizenöt-húsz évvel ezelõtt amolyan „görögös” szépségû, veretes levezetésekkel igaz állításokat lehetett megfogalmazni az öröklõdõ tulajdonság ismeretében arról, hogy például milyen a gén s a gének hogyan hatnak egymásra, majd hogyan rendezhetõk genetikai útvonalakba, amelyek végállomása egy-egy összetett tulajdonság lehet, egy viselkedés, egy szerv, egy szervezet, egy faj vagy akár egy egyszerûbb ökoszisztéma. Az utóbbi bõ évtizedben azonban odáig fejlõdtek a megismerés lehetõségei, hogy fordított irányban is haladhatunk. Ha például kezembe kerül egy DNS-szakasz, annak szerkezete már gyorsan meghatározható. Ennek birtokában az adatbázisokban megtalálhatom, milyen génnek lehet a része, a gént ezután tudatosan módosíthatom és beültethetem egy élõ szervezetbe, majd ellenõrizhetem, milyen öröklõdõ tulajdonságot hoztam létre, megtudhatom, hogy pontosan mi a gén funkciója. Ez a funkcionális genomika kora. A genetikai elemzésben az a szép, hogy koherens. Az új idõk új mûveleti lehetõségei nem tették elavulttá mindazt, ami a század óta ebben a tudományban felhalmozódott. A „régi” és az új eljárások nagyszerûen kombinálhatók a megismerés folyamatában, a genetikai „logika” megõrizte markáns vonásait. Ha egy biológusnak erre a „srófra” jár az esze, azonnal elárulja õt. Mi több, ez a gondolkodási mód nemegyszer szervezõerõ is, szenvedély, büszkeség, hovatartozás-tudat forrása, országtól, nyelvtõl, világnézettõl függetlenül.
Nem vitatható tehát, hogy a gén feltáruló valósága elképzelhetetlenül gazdagabb annál, mint amit a „genetika közelmúltbeli klasszikus kora” egyáltalán leírhatott. A megnövekedett és terjedõ tudás három hatalmas ambíció szülõje lett a genetikában. Ambíciónak a kutatás fõ sugárútjait nevezem. Az elsõ a genomprogramok flottája, ennek zászlóshajója a Human Genom Program. Célja az ember génkészletének megismerése, feltérképezése és funkcióinak meghatározása. A második ambíciót az a kérdés vezeti, hogy adott génnek milyen változatai vannak, milyen az „egészséges” gén és milyen hibás változat vezet például betegségekhez. A harmadik „fedélzeten” a megtermékenyített petesejt, a zigóta differenciálódásának hátterét vizsgálják, azt, milyen gének kapcsolnak be, hogyan kapcsolják be vagy oltják ki egy másik gén mûködését, melyek a gén útvonalai a kifejlett állapot eléréséhez. Egy muslica petesejtjében például már megtalálhatók a késõbbi test alapvetõ koordinátái, a fejé, a faroké, a háté és a hasé. A hólyagcsírában már tudni, mely sejtek tértek rá a testszelvények, a szárny, a szemek, a lábak stb. kifejlõdéséhez vezetõ genetikai útvonalra. Ezek a muslicagének az emberben is megtalálhatók, sõt az emberi gén a muslicagént helyettesíteni tudja, csereszabatosak. A rosszindulatú rákosodási folyamatok mögött rejlõ génhibák feltárása nem kis részben annak köszönhetõ, hogy felderítettük a fejlõdõ muslicaszem genetikai útvonalát. Az „útvonalat” kijelölõ jelátviteli lépések (melyeket „szignál transzdukciónak” nevezünk) gének mûködései. Az egyik sejt aktiválódásával jelet ad a másinak, s ezzel meghatározza, hogy abban milyen gének lépjenek mûködésbe, milyen irányban fejlõdjön tovább.
Persze nemcsak az emberi genom megismerése fontos, hanem más élõlényeké is. Kisebb-nagyobb fregattok, naszádok követik a Human Genom Program cirkálóját. Bakteriofágok, vírusok vagy nyolcvanféle baktérium, két élesztõfaj, más gombák, legalább három növény (lúdfû, rizs, lucerna), egy rovar (a muslica), s még egy emlõsállat, az egér is genomprogram-tulajdonos. Számuk egyre gyarapszik. Közöttük vannak a genetikatudomány „szentjei”, másokat inkább „hasznosaknak” neveznék. „Szentek” azok, amelyeket az alapvetõ törvények feltárására, a megismerés eszközéül modellként használunk. Ilyen például a muslica, a lambdafág, a bélbaktérium, a szénabacilus, az élesztõ, a lúdfû, az egér. Régebben kifejezetten szerencsés volt, ha a „szent” élõlény egyben hasznos is volt. A kukorica büszkélkedhetett ezzel a státussal, kitûnõ modellnövénye volt a klasszikus genetikának, s egyben a legfontosabb tápláléknövények egyike. Volt is eredménye: a harmincas–negyvenes években az Egyesült Államok kukoricatermelése megduplázódott anélkül, hogy tenyérnyivel növekedett volna a vetésterület. A modellkísérleteket és felismeréseket azonnal hasznosítani lehetett. Ma már egyre gyakoribb, hogy a „szent” hasznossá is válik. A lambdafág kromoszómájából a géntechnológia alapvetõ eszközeit építették fel, a colibaktérium, de még inkább a szénabacilus, az élesztõ a gyógyszeripar és a fermentációs iparok legértékesebb „igavonói” lettek azzal, hogy génjeiket megismertük. A kórokozó baktérium genomprogramja árulkodik a „bûnös” génekrõl, amelyek a betegséget okozzák. Ha pedig megvan a gén, célzott gyógyszerfejlesztést lehet indítani a betegség leküzdésére. Elõfordulhat, hogy a betegséget okozó, hibás emberi gén megfelelõje megtalálható egérben, disznóban, más állatokban, sõt elkészíthetõ lesz – ezek lesznek genetikai „kaszkadõrjeink” – a gyógyítási eljárások kifejlesztésénél. Az egyik élõlényben felfedezett, különösen értékes génváltozat beépíthetõ lesz egy másik élõlénybe, saját génjei cserélhetõk lesznek másokéra.
– Elnök úr, önrõl az a hír járja, amikor diáktársai még csak kóstolgatták a genetikát, már komoly kutatásokat, géntérképezéseket végzett.
– Harmadéves voltam, amikor az Akadémia ösztöndíjpályázatot hirdetett a Szegeden épülõ biológiai központba, a késõbbi SZBK-ba. Nyertem. Büszkén mondom, hogy az SZBK elsõ elkötelezett alkalmazottja lettem. (Az ösztöndíj önmaga is nagyon jónak számított abban az idõben. Jól jött odahaza is. Szüleim pedagógusok voltak, hozzá négy gyerek, mindannyian egyetemisták voltunk már.) kutatási témaköröm a molekuláris biológia, a genetika. Ez utóbbiról nem sokat tudtunk, néhány évvel korábban, a liszenkói idõkben még tiltott gyümölcs volt, reakciós burzsoá áltudomány. Arra, hogy pályázzam, Láng István, az Akadémia biológiai osztályának akkori titkára beszélt rá, sõt azonnal a legjobb helyre, a magyarországi genetika igazi nagy alapító tudósához, Gyõrffy Barnához irányított, az Akadémia Genetikai Intézetébe. Gyõrffy a liszenkoizmus megtörhetetlen, kérlelhetetlen ellenfele volt. Gránitkeménységû tudós, lenyûgözõ tudással, mûveltséggel, sugárzó humanizmussal, példamutatóan puritán szerénységgel. Ezt persze én, az inas-tanonc csak késõbb fogtam fel. A genetika kapcsán dúló liszenkoista utódvédharcokból az én korosztályom már kimaradt. Tehát egy nap alatt eldõlt a jövõm, holott egészen addig tanár akartam lenni, szüleim példáját követve. Ebben a légkörben nõttem fel, az ELTE TTK biológia–kémia tanári szakára jártam.
 |
| Családi kirándulás a Tátrában (1997) |
– És a foci?
– Nagy szerelem volt, epekedõ, szenvedélyes. A grundok a Kosztolányi Dezsõ tér körzetébe estek. Már nem tudom pontosan, hogyan történt, de a pályák rendezését iskolaigazgató édesapám járta ki azzal, hogy rávette az illetékeseket, rendezzék a terepet a vasúti töltés mentén. Rengetegen jártak ide, késõbbi közismert emberek: Angyal János, a humorista, Keresztes Tibor, a lemezlovas. Osztálytársaim közül Bálint Andrással (a híres színész-igazgatóval), Ferenczy Istvánnal (a Péterfy Sándor utcai Kórház igazgatójával), Sai-Halász Györggyel (az IBM híres fizikusával) együtt rúgtuk a port, õk sokkal jobb játékosok voltak, mint én. (Igen sikeres osztály voltunk: orvosok, mérnökök, zenemûvészek lettek, társunk volt Demján Sándor, a híres bankár is vagy Várady Szabolcs neves lírikus, költõ.) Szepesi Laciból a fél NB I-et és Európát végigjáró profi lett, Kiss Gy. Csabából közismert irodalmár. Késõbb az SZBK-ban is fociláz égett.
– Jól elkalandoztunk a géntérképezéstõl. Kanyarodjunk most vissza.
– Nem volt könnyû a géntérképezés, hiszen minden elõzetes tanulmány nélkül kellett belevágnom. Gondolja csak el, még angolul sem tudtam, ahogyan legtöbb kortársam sem. De nem csináltak belõle problémát. Szende Kálmán jeles genetikus leemelt egy könyvet a polcról (Jacob és Wollman: A baktériumok szexualitásáról és genetikájáról címû kötetét) és még néhány folyóiratot, hogy tanuljak belõle. Én pedig kínlódva, minden egyes szót szótárból kikeresve, de lefordítottam a szövegeket, s a végén rájöttem az ízére. Persze, a legfontosabb az volt, hogy amit lefordítottam, értettem is. A szakzsargont, a genetika tolvajnyelvét viszont nem. Ez borzasztóan zavart, mert nem tudtam követni kollégáim beszélgetését a kis kávészünetekben. Volt ugyanis egy kedves szokás az intézetben. Ha egy pohárral és kanállal kongattak, azt jelentette, kávé van, naponta ötször, de néha többször is. Kávét inni nem volt kötelezõ, de a kongatás jelezte, hogy a folyosó fordulójában összejön a csapat. Ilyenkor Gyõrffy tanár úr is felállt a mohái mellõl, mert állandóan citologizált, és kijött a kávézáshoz. Itt azután mindenfélérõl beszélgettek, olvasmányokról, biológiáról, génrõl, operonról, kirándulásokról, s közben a tanár úr ravasz kérdéseket tett föl, az elõzõ beszélgetésekre vissza-visszatért, az olvasmányokra rákérdezett. Én, a fiatal inas-tanonc jórészt csak hallgattam és figyeltem. Az eredmény nem maradt el, mert amikor genetikából szigorlatoznom kellett az egyetemen, már nem hallgatói szinten tudtam a genetikát, s ezt a tanszékvezetõ professzor (Faludi Béla) észre is vette, és értékelésében kiemelte. Engem meglepett a dolog, mert a professzor – Gyõrffyvel ellentétben – az akkori hatalom kedveltje volt. Késõbb Szegeden többször is elhívott Faludi professzor (és többen, mások is Gyõrffy ellenfelei közül) filozofikus beszélgetésre genetika kapcsán. Érdekes élmények voltak. Ellenszenvet sohasem tapasztaltam, inkább a megbecsülésüket éreztem a tudásomért és azért, hogy Gyõrffy hûséges tanítványa maradtam.
Közben persze keményen dolgoztam a fág génjeinek azonosításán és térképezésén. Borzasztóan élveztem a laboratórium levegõjét, szombat-vasárnap is ott voltam. Én, aki sohasem fúrtam, faragtam, barkácsoltam odahaza, meglepve tapasztaltam, hogy nem is vagyok olyan rossz a kísérletezésben. Egyszerû, ámde ravasz megoldások során rájöttem, hogy két szabályozógénnel van dolgom, s az egyik gén mûködése megelõzi a másikat. Azt is kiderítettem, hogy ez a második gén tovább osztható két alrészre. Sajnos 1966-ban nem publikáltuk az eredményt, mert kishitûek voltunk, pedig ezzel nagyon közel voltunk a világ élmezõnyéhez. Diplomadolgozatomat írtam, amikor a molekuláris biológia akkor legrangosabb folyóiratában (J. Mol. Biol.) egy kiváló amerikai kutatónõ nagyon hasonló eredményérõl írt, az enyémnél sokkal részletgazdagabban. Évekkel késõbb személyesen is találkoztunk, tudott a dolgaimról.
– A géntérképezés még most, a klónozás korában is rendkívül misztikus dolognak tûnik. Mi a lényege és mennyire bonyolult a technika, amellyel a lambdafág szabályozó génjeit meghatározta?
– A kívülállónak misztikusnak, néha talán ördöginek is tûnhet. Valójában jól belátható szabályok és kombinációk felismerésén alapul. A géntérképezés logikája az egész élõvilágban, a baktériumtól a bálnáig nem más, mint hogy az alkalmazható géneket sorba állítjuk, távolságukat meghatározzuk. Úgy kell elképzelni a dolgot, hogy van egy országút, az országút mentén falvak. Az országút a DNS-molekula fonala, a falvak pedig a gének.
A géntérképezés intellektuális szépsége akkor bontakozik ki igazán, ha egyszerre több génvariáció kombinálódását követjük. Itt a térképezés megvalósításában hatalmas teret kap az ötletesség, az agyafúrt kiindulóállás létrehozása. A genetika iránti érzék és szenvedély ölt testet ebben a mûveletben, s a konkrét megvalósítás a genetikai észjárásról, képzettségrõl azonnal tanúskodik. Az egészet egy élvezetes sakkjátszmához vagy geometriai játékhoz hasonlítanám. Idehaza elõször Sík Tiborral végeztünk géntérképezést fágokkal, ami a Rhizobium baktériumban szaporodik, a baktérium pedig a lucerna gyökerén él. A Rhizobium géntérképét Kondorosi Ádám készítette el kollégáival, a lucernáét pedig Kiss György Botond fejtette meg.
– Szép magyar staféta.
– És ezt még tovább lehet fokozni! Alföldi Lajos például modellkísérleteket végez számítógéppel géntérképezési céllal. A géntérképezés a hazai genetikai iskola figyelemre méltó erõssége, szenvedélye, büszke õrülete. Külföldön is felfigyelnek ebbéli jártasságunkra. Mostanság az ún. LOD-térképezést terjesztem. A fágok térképezésérõl kérdezett. Egyszerû fágtitrálás az alapja és az, hogy a fágok is „crossing overre”, átkeresztezõdésre bírhatók. Kétféle fággal kell ugyanazt a sejtet fertõzni és megy a dolog magától. Az utódfágok vékony baktériumrétegen „elõhívhatók”, mert ahol szaporodnak, foltot hagynak. Ha homályos volt a folt, azt jelentette, nem jó a szabályozógén, ha átlátszó, hogy nem mûködik. Ha a folt csak 30 °C-on volt elõhívható, akkor életfontosságú génnel volt dolgunk. Homályos, átlátszó, elõhívható vagy sem, ezekbõl a kombinációkból lehet az átkeresztezõdésre következtetni, valamint a szabályozó és az életfontosságú gén távolságára.
– Diplomázás után is a genetikai intézetben folytatta kutatásait?
– 1966-ban szereztem meg a diplomát, s egészen 1970-ig az intézetben dolgoztam segédmunkatársi, majd munkatársi minõségben. Az utolsó év szomorú eseménye, hogy Gyõrffy tanár úr 59 évesen, tudományos ereje teljében elhunyt.
| Természet Világa, | 131. évf. 1. sz. 2000. január
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ https://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ |
Vissza a tartalomjegyzékhez