Orosz László genetikussal beszélget Kapitány Katalin
– 1971 nevezetes dátum, akkor készült
el a Szegedi Biológiai Központ, amelynek alapító
fõigazgatója Straub F. Brúnó professzor volt.
A központ Genetikai Intézete az MTA Genetikai Intézetének
jogutódja lett. Ekkor került ön is Szegedre.
– Visszatekintve az SZBK-ban eltöltött idõ életem nagyon szép szakasza volt. Rendkívül jó csapat jött össze, tíz egyetemi évfolyamból regrutálódott a társaság, az ország minden részébõl. Sok-sok, markánsan tehetséges ember. Száz évben egyszer jön össze így minden: nagy formátumú, zseniális tudós a vezér, kiemelt állami beruházás, van pénz kutatásra, már eljuthatunk a világ legkiválóbb kutatóihoz, a világ legkiválóbb kutatói látogatják az intézményt, a fiatal kutató állami lakást kap. A szabályok világosak, áttekinthetõk, van mihez igazodni, s egyszerû a mozgatórugó: jó tudományt kell csinálni, s az a jó tudomány, ami megfelel a nemzetközi porondon is. A mai géniusz ebben az üstben forrta ki magát. Láttuk, milyen sok a hiányosságunk. Felosztottuk hát egymás között a genetikát, ki-ki megtanulta, majd készségszintig fejlesztette a maga területét, közben tanította a többieket. Az én reszortom a géntérképezés és a fágok genetikája mellett a gombagenetika, a tetrádelemzés, a génkonverzió, a komplementációs elemzés mélyebb elsajátítása volt. Emellett Szabad János a genetikai mozaikokból levezethetõ megoldásokra, Bencze Gábor a hólyagcsíra „sorstérképezésre”, Kondorosi Ádám a „kapcsolásos térképezésre”, Sváb Zóra különbözõ baktériumgenetikai dolgokra, Kiss István a „kompartment elméletre”, Gausz János a fejlõdésgenetikára és a „balanszer kromoszómákra”, Raskó István és Venetianer Anikó a testi sejthibrideken alapuló genetikai elemzés lehetõségeire, Fodor András az általános állatgenetikára és a Nematodák genetikájára tanított. Hadlaczky Gyula már akkor is „kromoszómaõrült” volt, és azt az álláspontot képviselte, hogy a sejtmagban a kromoszómáknak fix helyük van. Engem gyõzött meg róla. Maróy Péter volt a „vegyészünk”. Több felsõéves hallgató is csatlakozott hozzánk. Teljes jogú „klubtagságot” nyert például Kiss György Botond, Szekeres Miklós, Gyurkovics Henrik, Deák Ferenc, Dudás Brigitta és Szeles Ancsa. Két biokémikust is joggal számítottunk magunk közé, Duda Ernõt és Patthy Lászlót, mert fehérjéik mögött mindig ott látták a gént is. A nagy közös tanulásnak-tanításnak meg is lett az eredménye. Félszavakból értettük egymást, legyen szó muslicáról, fágról, hörcsögrõl, csirkérõl, baciról, tehát akármirõl, ami él és mozog és örökít. Vérünkké vált, hogy a genetikai analízis az élet kutatásának legtökéletesebb eszköze. Úgy tûnik, az idõ a hitünket igazolja. Ebbõl a szegedi alapító nemzedékbõl született a hazai molekuláris biológia genetikusokat tömörítõ ága, közülük kerültek ki a meghatározó genetikai iskolák vezetõ tanárai szerte az országban. A tanítványok közül többen egyetemi professzorrá, nemzetközi hírû tudóssá lettek.
Sík Tibor, egykori mesterem a kezdetekkor megértette a géntérképezési formula egyik továbbfejlesztett változatának levezetését. Ezt használták a fágoknál. Nekem magyarázta, hogy önmagát is meggyõzze. Késõbb errõl a dobbantóról vágtam neki a kiindulási formula megemésztéséhez, genetika iránt érdeklõdõ matematikus hallgatóimmal tanultunk együtt. Leedsben, amikor 1974-ben UNESCO-ösztöndíjasként a genetika egyik óriása, John Fincham „posztdoc”-ja lettem, már „tanár” voltam. A doktoranduszok és a fiatalabb oktatók pánikba estek, mert meg kellett oldani olyan elméleti feladatokat, amelyek Fincham teóriáján alapultak – az ún. „interallélikus komplementációs” térképezést. Ott ez volt a mumus. Csak ránéztem az adatokra, és máris rajzoltam a megoldást. Elhûltek, hogy a magyar…
Érdekesen alakult tanulásom Alföldi professzorral. Õ volt az SZBK Genetikai Intézetének elsõ igazgatója egészen nyugdíjba vonulásáig, huszonöt éven át. Elévülhetetlen érdeme, hogy az egykori csikócsapat tehetségében bízott, lehetõvé tette az önálló kezdeményezések kibontakozását, támogatta az új gondolatokat. Magányos farkasként, a protoplasztfúzió ígérte genetikai analízis ingoványos vidékén kereste a megbízható ösvényt. Ez elvezette õt a komputerszimulációs modelltérképezésekhez. Nos, ezek a szimulációk kettõnk beszélgetéseinek terepei. Nekem kellett a „gorombán” kritikus diáknak lennem, mert erre kért a „Fõnök”. A gorombaság nem megy, nincs ok rá, mindig ott a töprengés, a gondolat, a kíváncsiság. Egyik ilyen modellezésbõl például Alföldi Lajos levezette, hogy számos régi térképezési adatból a baktérium-kromoszóma kör alakúsága és egyenes volta egyaránt kijöhet. Eseti bizonyítékok terelték a magyarázatokat, befolyásolták a gondolkodást már az adatok születésének idején abba az irányba, hogy végül is az „egyenes” lehetõség nem jött szóba. A minap a Streptomyces genomprogram Alföldi igazát erõsítette meg.
– Amikor 1974-ben elvállalta Szegeden a József Attila Tudományegyetemen a genetika tanszék megteremtését, abban szerepet játszott, hogy szíve mélyen mindig is tanár szeretett volna lenni?
– Igen, de alapvetõen a nagyon erõs kutatási ambíció hajtott. A büszkeség sem volt lebecsülendõ faktor, hogy 31 éves koromban professzor lehetek. Tényleg úgy éreztem, de társaim is éreztették, hogy én most az SZBK és a genetika nagykövete leszek, akinek az a feladata, hogy az egyetemi ifjúság érdeklõdését a molekuláris biológia felé fordítsa, a genetika nagyszerûségének tábort szerezzen. A tanítás is nagyon vonzott, de azt is láttam, hogy semmibõl kell valamit teremtenem. Tanítási tapasztalatom volt már, mert Alföldi Lajos, akit a genetikakurzus létrehozásával bíztak meg, néhányunkat, így engem is beszervezett oktatási csapatába. Akkor még csak építették és szervezték a genetika tanszéket. Amikor állt már a József Attila Tudományegyetem biológiai épülete az SZBK melletti telken, Alföldi Lajos és Straub F. Brúnó engem javasolt alapító tanszékvezetõnek. Egész életemben „berepülõpilóta” voltam, így nem féltem, óriási elismerésként éltem meg a kinevezést. A bizalom hitet adott, és nem ismertem lehetetlent. Csak meghatódással tudok visszaemlékezni arra, hogyan segítettek a társak. Elkészítettem a tanmenetet és a „rovarosok” azonnal jöttek segíteni, a gyakorlatokat megtartani az SZBK laboratóriumaiban, a fõkollégiumot én vittem, de komoly blokkal segített hol Duda Ernõ, hol Fodor András, hol Szabad János. Volt év, hogy egyetlen fillér költségvetést sem kaptam az egyetemtõl, akkor Kondorosi Ádám saját csoportja költségvetésébõl hasított ki nekünk. A siker jelei meglepõen hamar jöttek, ami mindenért kárpótolt. Évfolyamok kérték, hogy növeljem az órák számát – õk túlóráznak. Érezhetõ volt, hogy ez az ifjúság tanulni akar és örömét leli a tudományos munkában. Úgy kapta el õket a gépszíj, mint engem tíz évvel korábban.
 |
| Magyar csoport a National Institutes of Health-ben |
– A tanszékvezetés mellett mennyi ideje maradt a kutatásra?
– Az oktatás, különösen a színvonalas fõkollégiumi kurzus állandó felkészülést igényel. Nemcsak az ismeretanyag megszerzése, hanem annak „emészthetõ” lényeget rendezõ átadása is. Ez sok, idõ. De nekem mindig harmóniában volt a kutatás és az oktatás. Olyanokkal kutatok, akiket tanítok is. Mûhelyt alkotnak és alkotunk. Nem is érzek okot panaszra, hogy kutatási teljesítményemet az oktatás rontotta volna. A minõséget bizonyosan nem. Ahol nagy hátrányt jelentett, az a külföldi tanulmányutak kiaknázása volt. A kötött oktatási rend, a kötelesség miatt sokkal kevesebbet utazhattam, mint egy kutatóintézeti kolléga. Munkásságom döntõ hányada idehaza született. Az adminisztráció is elég tetemes munkát jelentett és jelent. Nem szerettem soha, de ha már muszáj, nem rágódom felette, gyorsan és pontosan végeztem el és végzem ma is.
A géntérképezés folytatásaként jelentõs eredményt értünk el a crossing overrel, levezettük a DNS-molekula egy különös viselkedését (ez az ún. Holliday-kereszthíd-vándorlás). Ez a munka volt az elsõ idehaza, amelyet a genetika elsõ számú folyóiratában, a Geneticsben elfogadtak közlésre. Hároméves huzavona után engedett ki a JATE Amerikába, másfél évre 1981–82-ben, a bethesdai Nemzeti Egészségügyi Intézetbe vendégkutatónak. Itt sem futó témákkal kezdtem foglalkozni, hanem azzal, ami senkit sem érdekelt: az operátor szimmetriájával. A szépséget láttam a kérdésben, ez ragadott meg. Ismét ravasz megoldást találtam a vizsgálatokhoz. Az operátor a gének az ún. cisz eleme, én olyan kísérleti felállást találtam, amelyben az operátor „transz” elemként viselkedett, ami többmilliószorosra növelte esélyeimet. A végeredmény minden várakozást felülmúlt, a génszabályozás ma általánosan elfogadott modelljéhez vezetett, a „DNS-hurok” (DNA looping) felismeréséhez. A felfedezést a Cell címû folyóirat azonnal közölte, jött a Science szemleírója is, és egészoldalas méltatást írt, amelyben magyar egyetemi oktatónak nevezett. Késõbb ez a publikáció mint alapvetõ felfedezés a Princeton–Harvard Orvosegyetem felsõfokú genetika tankönyvében is helyet kapott teljes szövegével (1991), olyannyira elfogadott lett, hogy minden jegyzet alapismereti részévé vált anélkül, hogy hivatkoznának az eredetére. Eléggé udvariatlanul nem mondtam el, pedig személyiségem tudományos fejlõdése szempontjából nagyon fontos: egy zseniális indiai-amerikai tudós, Sankar Adhya munkatársa voltam. Tíz évvel korábban, elsõ nyugati utam alkalmából „szúrt ki” és hívott magához. Amikor végre a JATE vezetésétõl zöld utat kaptam ehhez az úthoz, éppen a harmadik gyermekünk született. Feleségemmel elhatároztuk, hogy akármilyen apróság – utazunk. Sankartól rengeteget tanultam, hogyan kell egy komplex jelenséget lebontani a lényeges összetevõ elemekre, olyanokra, amelyek kísérletekkel már ellenõrizhetõk.
– Voltak más külföldi mesterei is?
– Ebbõl a szempontból nagyon szerencsés vagyok. A tudomány legnagyobbjaihoz vitt közel az élet. Mindjárt az elején, még egyetemista koromban levelezésbe kerültem Werner Arberrel és John Finchammal. Fincham gombagenetikai tanításáról már beszéltem. Arber fággenetikával foglalkozott akkor, majd restrikciós-enzimek jelenség felfedezéséért, nyugodtan mondhatjuk, a „génsebészetért” 1978-ban Nobel-díjat kapott. Ekkorra már tizennégy éves levelezés és több személyes találkozás pecsételte ismeretségünket Baselban és Szegeden. Sugárzó humanizmusa megragadott, nagy szimpátiával figyelte szegedi törekvéseimet, publikációimat jóindulatúan megbírálta. Szigorú bíráló volt, de azt is megmondta, hogyan lehetne javítani a mondanivalót: „Nem akarom, hogy a barátomból ellenség legyen, de…” Segítõ kritikája hatalmas minõségi javulást eredményezett. Volt, hogy olyan fontosnak ítélte a kéziratunkat, hogy azonnal kijavította, és máris küldte a nyomdába. 1974-ben én vittem a hírt neki az angol laboratóriumból Baselba arról, milyen következtetésre jutottak az I. típusú restrikciós enzim hasításáról. Az volt a vita tárgya: vajon az enzim csúszik-e a DNS-en vagy az enzim áll és a DNS csúszik alatta? ”rákig elemeztük a kérdést. 1990-ben meghívott egy szemeszterre vendégprofesszornak Baselbe. Lehetõvé tette, hogy ne az ottani kutatásokhoz csatlakozzam, hanem saját hazai munkám elõrejutásával foglalkozzam. Ekkor már az operátor-DNS és a represszor-fehérje közötti atomi, molekuláris kapcsolatokkal foglalkoztam, általánosabban a „DNS és fehérje-szekvencia specifikus illeszkedésének” törvényeivel. Péntek délutánonként Arber professzor megkeresett, ilyenkor sokat beszélgettünk tudományról, filozófiáról, történelemrõl. Érdekes élményem volt, mit tart munkássága legfontosabb gondolatának. A génklónozás gondolatát dédelgette, s a koncepciót korai felfedezése, a speciális transzdukcióból vezette le, nem a restrikciós enzimekbõl. Tanítványaimat ma is bátran merem ajánlani Arber professzor mellé.
Legnagyobb hatású tanárom a Rockefeller Egyetem professzora, Rollin Hotchkiss volt. Sokszor járt Magyarországon, Szegeden is. A crossing over, a génkonverzió felé õ terelt. Mint egy hellén filozófus, szókratészi dialógusokkal pallérozott. Akárcsak Gyõrffy tanár úr, õ is olvasmányokkal látott el, amelyeket együtt vitattunk meg. Arra tanított, hogy az igazán jelentõs felfedezés két elembõl áll, az új ismeretbõl, amelyet a megismerés új módszerével lehetett elérni. A DNS-hurok–munka, késõbb a represszor–operátor-kapcsolat feltárása során közelítettük is ezeket a kritériumokat. Az utóbbit a Nature-ben publikáltuk.
–Tizenöt évig volt Szegeden tanszékvezetõ. Mi lett a szegedi tanszék sorsa?
– Kiváló barátom, Maróy Péter professzor lett az utódom. Megbecsülte építõ munkámat. Megragadva a FEFA-pályázatok és PhD-iskolák új lehetõségeit még szorosabbra tudta fûzni az SZBK Genetikai Intézettel a 15 éves köteléket. Nagy értékû fejlesztést ért el. oda telepítették a Nemzetközi Drosophila Törzsgyûjteményt, amely a „drosi” genomprogram egyik alapintézménye.
– 1989-ben, amikor a gödöllõi Mezõgazdasági Biotechnológiai Központot négy intézetével megalapították, a Molekuláris Genetikai Intézet igazgatója lett, és Sík Tibor utódja a Gödöllõi Agrártudományi Egyetemen a biotechnológiai és molekuláris genetikai tanszékén. A nehéz évek után az alkotás ideje következett.
Kiváló csapatot sikerült újra felépítenem. Ambiciózusok, tehetségesek, mûveltek. Kapkodják is õket a legjobb kutatóhelyek. Jó közösséget alkotnak. A „három tiszt”: Papp Péter, Holczinger András és Kárpát Éva vigyázzák a népes diáklegénységet. Felfedeztünk egy jelátviteli útvonalat, amikor is egy, a búza gyökerérõl leszakadó molekula a környezõ baktériumokat a talajban arra serkenti, hogy megkössék a levegõbõl a nitrogént. Felfedeztünk egy olyan baktériumgént, amely öngyilkosságra készteti a baktériumot, ha egy fág megtámadja. Így védi meg a többieket a fág pusztításától. A jelenség a programozott sejthalálhoz hasonlít. A gént, némi cinizmussal, Dugovics Titusznak nevezzük egymás között. Felfedeztünk egy olyan szuperhatékony rekombinációs rendszert, amely segítségével nagyok sok más élõlénybe lehet célzottan géneket építeni.
Változatlanul izgatnak a szimmetriák. A kezünkben lévõ represszorról tudjuk, hogy forgás-szimmetrikusan felépített fehérje, amely a kétféle operátor-DNS-hez egyformán illeszkedik. A kétféle DNS-rõl olyasmit mutatnak ki elemzéseink, hogy térbeli lefutásukban egymásnak tükörképei, azaz tükörszimmetrikusak. Nem egyszerû a feladvány. Hogyan illeszkedhet egy forgási szimmetriájú test egyformán jól a tükörszimmetrikus partnerekhez? Milyen szerkezeti elemek oldják fel a problémát a DNS-ben és a fehérjében? Ezt kutatjuk.
Újabban gyermekkorom egyik kedvence, a szarvas kutatásaim tárgya. Az foglalkoztat, milyen gének irányítják a szarvasagancs fejlõdését.
– A szarvasokról jut eszembe, úgy tudom, elnök úr szenvedélyes természetjáró.
– Gyermekkorom óta járom a vizeket, a Tátrát, a barlangokat, mindenféle erdõt. Feleségem és gyermekeink is követik a példát. Már meséltem a Herman Ottó úti kávézásokról. Gyõrffy tanár úr a Tátra kiváló ismerõje volt. Tanári szeretetét azzal is kimutatta, hogy egyszer elhívott túrázni. Csúcsokat másztunk, olyan helyekre vitt el, amelyekrõl az átlag turista nem is tud. Kiültünk a Zerge-csúcs ormára, több száz méteres mélység fölött lógattam a lábam. Elmentünk a Sárga-tóhoz, a Vaskapu mögötti rejtett havasi gyopároshoz. Megigéztek a nagy hegyek, s õ ezt látva rám hagyta térképgyûjteménye és tátrai könyvei jelentõs részét, nekem adta magasságmérõjét.
Ma, illetve már közel harminc éve, Gemencre járok. Megunhatatlan gyönyörûség. A „Gyöngyvirágtól lombhullásig” címû film vezetett ide. Tízéves voltam, amikor elõször láttam Homoki Nagy István csodálatos filmjét. Elõször Vida Gábor vitt el cserkelni. A szarvasok látványa lenyûgözött, magával ragadott. Olthatatlan szenvedély ûz azóta is, hogy közelrõl láthassam az életüket. Egyik szemlélõdésem alkalmából kezdett motoszkálni bennem a gondolat, miért növekszik olyan gyorsan az agancs, gyorsabban, mint a legrosszindulatúbb tumor, csak a bambuszrügy elõzi meg. Miért szimmetrikus az agancspár? Idõközben kiderült az is, hogy a gímszarvas is beléphet a genetika „szentjei” közé, miközben „hasznos” is. A kínai császárok kertjében a múlt században élt jezsuita szerzetes, Dávid atya különös szarvasokat látott. Néhányat kiloptak az európaiak és az állatkertekben tartották. Ez volt a szerencse, mert Dávid atya szarvasának megmaradt példányait a bokszerlázadás során kipusztították. Noha Dávid atya szarvasa kinézetre legfeljebb csúnya, trampli rokona a mi büszke gímünknek, a két faj keresztezhetõ és a fajhibridek hímjei termékenyek. Ez egyébként szerencsés körülmény.
– Miért szükséges a két fajt keresztezni?
– Visszakeresztezve a hibrid hímeket gímszarvas tehenekkel, több száz borjúból álló nemzedéket neveltek fel az elmúlt néhány évben. Ebbõl a nemzedékbõl a mai módszerekkel, az ún. mikroszatellita elemzéssel, meghatározható volt a gímszarvas géntérképe. Az én csapatom nekilátott egy sor olyan gén jellemzéséhez, amelynek mûködését a fejlõdõ agancsszövetekben mutatták ki. Még a dolgok elején tartunk, de senkit sem kell nógatni arra, hogy részt vegyen a téma kidolgozásában. Ez olyan érdekes biológia, hogy a csapat minden tagja örömmel kóstol bele, vállal egy-egy részfeladatot. Távlatosan is sok gondolatot ébreszt az agancs. Említettem már a szimmetriát, de említhetném azt is, miként lehetséges, hogy évrõl évre nagyjából megõrzi az agancs az elõzõ évi formáját, milyen memóriában õrzõdik, és hol. Hogyan fordul meg a csontritkulás, az „oszteoporozis” a szarvasbika bordáiban, hiszen elsõdlegesen onnan szállítja a kalciumot a csontosodó agancsba? Miért nem képzõdik rákos áttétel az ún. parókás-tumoros agancsból?
Megjegyzem, a gímszarvas kitûnõ haszonállat is, silány legelõkön is jól megél. Húsa különösen értékes. Háziasítását sikeresen megoldották idehaza is a kaposvári egyetemen.
– Az ön szavaival, vajon a genetika mely ambíciójában várható a következendõ években nagy jelentõségû felfedezés?
– Az elõrejelzések szerint a humán genomprogram
elsõ része, a DNS-szekvencia meghatározása
néhány éven belül elkészül. Addigra
már több „fiók”-genomprogram, a „fregattok” is kikötõbe
futnak, újabbakra és újabbakra kerül majd sor.
A nagy elõrelépéseket a funkcionális genomikától
és az ehhez kötõdõ bioinformatikáktól
várom, például fehérjék térszerkezetének
és mûködésének elõrejelzését
a megfelelõ gén DNS-szerkezetének ismeretében
vagy a differenciálódás genetikai útvonalainak
meghatározását. Tartok tõle, hogy az általános
szabályok felismerése még odébb lesz, rengeteg
egyedi eset leírásával fogunk találkozni, gyakran
ezek hasznosításával például orvoslásban,
iparban, mezõgazdaságban, környezetvédelemben,
veszélyeztetett fajok megmentésében. Már ma
is ezt látom. Egy kaptafára készült, amúgy
kiváló publikációk özönét
már-már követhetetlen ismerethalmozást. Nagyon
kíváncsian várom ugyanakkor a gének szerepének
megismerését az agymûködésben vagy az anyai
örökléssel kapcsolatosan. Várom, mennyire támasztja
alá a jövõ az egyedfejlõdés kompartment
elméletét vagy a kromoszómák sejtmagbéli
kompartmentalizációjának sejtését.
AZ MTA GENETIKAI BIZOTTSÁGÁNAK TAGJAI: Alföldi Lajos; Belea Adonisz; Bõsze Zsuzsanna; Gausz János*; Hadlaczky Gyula*; Kiss György Botond*; Kiss István: Kondorosi Ádám*; Kondorosi Éva; Maróy Péter*; Orosz László*; Putnoky Péter*; Raskó István*; Sík Tibor; Sipitzki Mátyás; Szabad János; Vida Gábor*
*A Magyar Genetikusok Egyesülete elnöksége
| Természet Világa, | 131. évf. 1. sz. 2000. január
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ https://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ |
Vissza a tartalomjegyzékhez