A kolozsvári Házsongárdi temetõben pihenõ természettudósok
Elsõ rész
A Kárpát-medencének és a benne élõ magyarságnak számos múltidézõ kegyhelye van. Ezek közül fontos helyet foglal el a kolozsvári Házsongárdi temetõ, amely nemcsak a város, hanem Erdély több évszázados tudományos, mûvelõdés-, és mûvészettörténeti életének és hagyományainak a tükre és õrzõje. E panteon születésének dátuma 1573 februárja, amikor Kolozsvár városának közgyûlése határozatot hozott egy új temetõ kijelölésérõl. Addig a temetkezés helyei a templomok körüli templomkertek, az ún. cintermek (coemeterium), valamint a zárdák és kolostorok udvarai és kertjei voltak. Ennek a temetkezési szokásnak Kolozsváron is számos bizonyítékát ismerjük. Például a Szent Mihály-templom 1862 között épült tornyának alapozásakor 14 szekérnyi embercsontot kellett kiásni. Nincs olyan terület a templomok és kolostorok körül, ahol ha ásnánk, ne találnánk sírokra!
A Házsongárdi temetõ elsõ „benépesítését” feltehetõleg az 1585–1586-os nagy pestisjárvány okozta. Az akkor körülkerített sírkertbe a járvány áldozatait hantolhatták el. Késõbb sajnos többször sújtották Kolozsvár lakosságát járványok, így 1622–1623-ban, 1633–1634-ben, valamint 1645–1646-ban.
A temetõ elsõ bõvítésére 1739-ben került sor, amikor Fabritius de Gladis báró kertjét a lutheránus egyházközségnek adományozta. Ezt a nyugati részt ma is a lutheránus egyházközség kezeli. Ezzel átellenben, a temetõ legkeletibb szélén, a III. B parcella szomszédságában jött létre az elsõ zsidó temetõ.
A város lakosságának növekedése (1570 körül 6000, 1880-ban 30 000, 1930-ban több mint 100 000) szükségessé tette a temetõ területének további növelését. Az 1830-as évek táján a temetõ elérte azt a déli határt, melyet ma Brassai Sámuel síremléke mögött húzhatunk meg. 1892. február 20-án a városi tanács 15 holdnyi területtel növelte a temetõt dél felé. Ez a temetõrész századunkban telt be. Az elsõ világháború halottainak a mai Tordai útról nyíló hõsök temetõje adott helyet. Ide kerültek a második világháborúban elesett hõsök is.
Ami a temetõ elnevezését illeti, ez kétségkívül német eredetû. Legelõször 1503-ban bukkan fel Harssongart „Nyulaskert” formában, melyet a magyar száj tört Házsongárddá. A továbbiakban a név számos dokumentumban szerepel, rengeteg változatban. Így egyesek szerint az elnevezés a Haselgarten (Mogyorókert) helynévbõl származna. Bármely változatot fogadjuk el, a kolozsváriak a múlt század elejétõl a területet Házsongárd névvel jelölik, amely a várostól délre elterülõ lejtõt jelenti, de ma inkább a temetõt.
A Házsongárdi temetõ a neves erdélyi írók, mûvészek, pedagógusok, nyelvészek, filozófusok, papok, teológusok, püspökök és közéleti személyiségek mellett számos természettudós nyughelye is. Ez annak az eredménye, hogy Kolozsvár jelentõs kulturális, mûvészeti és közigazgatási szerepe mellett az erdélyi tudomány fellegvára is lett, mivel itt alakult meg 1859-ben az Erdélyi Múzeum-Egyesület gróf Mikó Imre (1805–1876) kezdeményezésére és nagylelkû támogatásával. Az EME erdélyi viszonylatban a legteljesebb múzeumi gyûjteményeket (ásványtani, õslénytani, növénytani és állattani múzeumokról van szó) hozta létre és a közjó érdekében kezelte. (Idõben Nagyenyed és Nagyszeben után.)
Ezután került sor Magyarország második egyetemének, a Ferenc József Tudományegyetemnek a megalakítására 1872-ben. Az egyetemi oktatás népes tudósgárdát vonzott a „kincses város”-ba, melyet már a reformkor óta Erdély szellemi fõvárosaként emlegettek.
A kolozsvári Házsongárdi temetõben pihenõ
természettudósok
1. Csûrös István, Csûrösné
Káptalan Margit, 2. Emil Racovitá, 3. Páter Béla,
4. Raluca Ripan, 5. Balogh Ernõ, 6. Berde Áron, 7. Szádeczky-Kardoss
Gyula, 8. Török Zoltán, 9. Szõnyi Béla.
10. Nagy Lajos, 11. Brassai Sámuel, 12. Debreczeny Márton,
13. Ruzitska Béla, 14. Imreh József és Kiss Gabriella,
15. Apáczai Csere János, 16. Nyárádi Erazmus
Gyula, 17. Bartha Sándor, 18. Heinrich László, 19.
Tulogdy János, 20. Incze András Károly, 21. Pop Emil,
22. László Tihamér, 23. Eugen Pora, 24. Treiber János,
25. Id. Xántus János és felesége, Paull Aranka,
ifj. Xántus János, 26. Martin Lajos, 27. Mezei Zoltán,
28. Parádi Kálmán
A következõkben tekintsük át a Házsongárdi temetõben nyugvó természettudósokat, helyüket és szerepüket az egyetemes és a magyar, valamint a román tudományban, annak elõrebocsátásával, hogy a szépirodalommal, történetírással, nyelvészettel és más humán tárgyakkal foglalkozó tudósok esetében csak a természettudományi vonatkozásokkal foglalkozunk.
A Csûrös család kriptája
Ha a fõbejárattal szemben nyíló ún. nyugati fõúton indulunk felfelé, jobb oldalon találjuk a Csûrös-kriptát. A Székástóháton (Fehér megye) született dr. doc. Csûrös István (1914–1998) akadémikus egyetemi tanár az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem Természettudományi Karán végezte tanulmányait. 1943-ban a Kolozsvári Tudományegyetem Növényrendszertani és Növényföldrajzi Intézetében Soó Rezsõnél doktorált. Elõbb a kolozsvári mezõgazdasági fõiskolán adott elõ, 1945-ben a Bolyai Tudományegyetem növénytani tanszékére nevezték ki, ahol sikeresen ívelt felfelé a legmagasabb didaktikai fokozatok felé. 1959 szeptemberében, a két kolozsvári egyetem egyesítése után a Babes-Bolyai Tudományegyetem növényrendszertani tanszéke katedrafõnökévé nevezték ki. Kutató és publicisztikai munkássága rendkívül gazdag. A „Flora R. P. Romania” 12 kötetes monumentális mû külsõ munkatársa volt. A Kárpátok és az erdélyi dombvidékek, fõleg a Mezõség kutatása képezte sok évtizedes tevékenysége tárgyát. Mint növényökológus szorgalmazta az indikátornövények gyakorlati alkalmazását, az ökodiagramok, illetve ökostruktúrák szélesebb körû kidolgozását. 1981-ben jelent meg A nyugati szigethegység élõvilágáról címû könyve. Az 1995 tavaszán kiadott Erdélyi növénykincsek címû gazdagon illusztrált kis könyvét nagyra értékelték a kirándulók. A New York-i Tudományos Akadémia, a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteletbeli tagja volt.
A Csûrös-kriptában nyugszik Csûrösné dr. Káptalan Margit (1921–1994) botanikus, egyetemi tanár. Tordán született, középiskolai tanulmányait szülõvárosában és Kolozsváron végezte, 1950-ben a Bolyai Tudományegyetemen szerzett tanári képesítést. Torda környékének növényvilágáról írott doktori disszertációját miniszteri elsõ díjjal tüntették ki. Feldolgozta a Kászoni-medence gombaflóráját, összeállította az erdélyi román és magyar nyelvû növényföldrajzi szakirodalom bibliográfiáját (1970).
A nyugati fõút elején, pár lépéssel fennebb, a lutheránus temetõvel szemben találjuk Emil Racovitã (1868–1947) biológus sírját. A Moldova fõvárosában, Iasi-ban született biológus a Sorbonne Egyetemen végzett. Ezután két franciaországi kísérleti állomás munkatársaként tevékenykedett. 1897 és 1899 között mint felkért természettudós Roald Amundsennel együtt részt vett a „Belgica” Antarktiszra szervezett expedícióban, melynek vezetõje Adrien de Gerlache kapitány volt. Õ volt tehát az elsõ román kutató, aki átélte a sarkvidéki telet. Az expedíció két éve alatt Racovitã gazdag és értékes anyagot gyûjtött olyan vidék növény- és állatvilágáról, ahol elõtte soha senki nem hajózott. Utólag közölte az Antarktisz növényeire és állataira vonatkozó megfigyeléseit, köztük a bálnákról írt kitûnõ tanulmányát, melyet angolra is lefordítottak.
1900-ban Franciaországban telepedett le. Itt a Sorbonne-hoz tartozó Arago tengerbiológiai laboratórium helyettes igazgatójává nevezték ki, ahol hazatéréséig húsz éven át mûködött. Vezetése alatt az Arago laboratórium a zoológiai kutatások jelentõs központja lett. Párhuzamosan a tengerbiológiai kutatásokkal a barlangi élet tanulmányozása is vonzotta. Mallorca szigetének és a Pireneusok barlangjainak a bejárása után megállapította, hogy a föld alatti világ élõlényei teljesen ismeretlenek. Ezért a barlangi ászkarákok és bogarak vizsgálatában mélyedt el. Felismerte a föld alatti terület menedékhelyjellegét, a reliktumfajták sokaságát. Így Racovitã a barlangokról szóló tudomány, a szpeleológia megalapítója lett.
1920-ban hazatérve, Kolozsváron megalakította a világ elsõ Szpeleológiai Intézetét, mely nevét viseli. A Biospeologica c. közleménysorozat székhelyét Franciaországból Kolozsvárra helyezte át. Emellett új tudományos közleménysorozatot is indított. 1920-tól az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem Természetrajz Karának alapító professzora, ennek keretében a biológiai tanszék megteremtõje és vezetõje. 1920-ban a Román Akadémia tagjává választották, 1930-tól az egyetem rektora lett, mely funkciót haláláig betöltötte. 1927 és 1929 között az akadémia elnöke volt.
A harmincas években a nacionalista nyomás és az idegen ajkúak jogfosztása ellenére rektorsága idején nem románajkúak is tanulhattak. Így az 1930–31-es tanévben az I. Ferdinánd Király Tudományegyetemen 393 magyar, 145 zsidó és 68 német hallgató tanulhatott. A román ajkú hallgatók száma 1108 volt.
A Csûrös-kripta háta megett, a lutheránus temetõ fõbejáratához közel van a felvidéki származású Páter Béla (1860–1938) sírja. Az Eperjesen született ifjú középiskolai tanulmányait Lõcsén, a felsõiskolai tanulmányokat Budapesten végezte. Itt is doktorált és a Mûegyetem növénytani tanszékén lett tanársegéd. 1893-ban végleg Kolozsvárra költözött, ahol elõbb a monostori Gazdasági Akadémia elõadótanára, majd rektora lett.
Több gazdaságtudományi tankönyvet írt, melyek közül legismertebb a Gazdasági növénytan. A Csodahatású gyógynövények címû könyve egész Erdélyben közkézen forgott. Ebben 20 gyógyteát ismertetett. Az egyetemi hallgatók és a kirándulók részvételével rendezett botanikai kirándulásai Kolozsvár környékén a mai napig emlékezetesek maradtak. Emlékét õrzi a Bükk erdõben a Páter út és a róla elnevezett forrás.
Tovább haladva a nyugati fõúton, jobb oldalon tûnik fel Raluca Ripan (1894–1975) kémikus, a kolozsvári Victor Babes Tudományegyetem tanárának, a Román Akadémia tagjának sírja. Az analitikai kémia nagy erdélyi alakja volt, számos tanulmány, cikk és egyetemi jegyzet szerzõje. A toruni Nikolausz Kopernikusz Egyetem doktor honoris causa címével is rendelkezett.
Balogh Ernõ egyetemi tanár síremléke
Ha sírja mellett bemegyünk ismét a lutheránus temetõbe, megtaláljuk Balogh Ernõ (1882–1969) mineralógus és barlangkutató, egyetemi tanár sírját. A Köröskisjenõn (Bihar megye) született ifjú, a Ferenc József Tudományegyetemet elvégezve Szádeczky-Kardoss Gyula tanársegédje lett. A geológiai diszciplínákban szépen ívelõ pályáját az elsõ világháború akasztotta meg. Amikor fogságából hazatért, a kolozsvári egyetem megszûnt, illetve átalakult román egyetemmé. Így 1919 és 1940 között természetrajztanárként mûködött a jó nevû Marianum leánynevelõ intézetben. 1924 és 1937 között három geológia- és egy kémiatankönyvet írt líceumi osztályok részére. 1940-tõl a Kolozsvári Egyetem Geológia Karának professzora, majd a Bolyai Tudományegyetem megalakulása (1945) után ugyanennek a karnak lett a katedrafõnöke.
Tudományos tevékenysége szerteágazó. Ásványtani kutatásai fõleg a kalcitra és a kvarc különbözõ módosulataira vonatkoznak. Meghatározta a barlangok falán található ásvány, a protokalcit öszszetételét és kristályszerkezetét. A Kolozsvár és Torda környéki bitumenes palákkal foglalkozó munkája hozta meg számára a nemzetközi elismerést.
Barlangászati kutatásai során is fõleg a barlangok földtani és ásványtani kérdései érdekelték, de emellett szorgalmazta és megvalósította a barlangok komplex vizsgálatát. Számos erdélyi és bánáti barlangot õ kutatott át és térképezett fel elsõként. Barlangi leletei alapján cikkeket közölt a barlanglakó õsemberrõl, a barlangi medvérõl és nyusztról. Cseppkõvilág címû könyve 1969-ben jelent meg. Középiskolai tankönyvei által több generáció szerette meg a geológiát. Hatalmas ásványtani és krisztallográfiai tájékozottsága és tudása miatt tanítványai „Erdély élõ ásványtani lexikoná”-nak nevezték.
A lutheránus temetõben alussza örök álmát a kalandos életû Martin Lajos (1827–1897), a magyar és az egyetemes repüléstudomány egyik legnagyobb kiválósága, a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem professzora. A budai Katolikus Gimnázium elvégzése után a Mérnökképzõ Intézet hallgatója lett. Közbejött azonban a forradalom; 1848 március 15-én ott találjuk a Nemzeti Múzeum lépcsõjén Petõfi Sándor, Vasvári Pál és Jókai Mór mellett. A márciusi forradalom sodrásában önkéntesként belépett a hadseregbe; a nagyváradi röppentyûsökhöz került. A szabadságharc több csatájában részt vett. A világosi fegyverletétel után börtönbe vetették, majd mint közlegényt beosztották az osztrák hadseregbe. Kiváló matematikai tudását és képességeit felfedezve Bécsbe, a Mérnökkari Tiszti Akadémiára vezényelték, melyet sikerrel végzett el. Már itt, 1856-ban, rakétatechnikával foglalkozva, tanulmányt írt a forgó hadirakétákról. Elõbb Selmecbányán, majd 1869-tõl Pozsonyban lett tanár és folytatta ballisztikai kísérleteit és számításait. Ezzel párhuzamosan a hidraulika is foglalkoztatta. Hajócsavar-mintapéldányát sikerrel alkalmazta a Lloyd angol hajótársaság. A gõzturbina alapelvének korai megfogalmazása is az õ érdeme. Foglalkozott a szélerõgépek kutatásával is. Martin Lajos szenvedélyes és vérbeli mûszaki ember volt, aki matematikai ismereteit a gyakorlati megvalósításban gyümölcsöztette.
1859 õszén a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagjává, 1861-ben rendes tagjává választották. 1872-ben a Kolozsvári Magyar Tudományegyetem (késõbb Ferenc József Tudományegyetem) felsõbb matematikai tanszékének professzorává nevezték ki. 1895–96-ban az egyetem rektora lett. Ilyen minõségében vállalta az 1755-ben alapított, de elhanyagolt Egyetemi Csillagda újjászervezését és vezetését.
Kolozsvári éveit a repülõszerkezetek tervezése és építése foglalta el. Elõbb a „lebegõ szárnyat” valósította meg, majd a „lebegõ kereket”. Lebegõ kerekével 1896 nyarán felszállási kísérleteket végeztek; sikerült a szerkezetet izomerõvel 3 méter magasba emelni. Ez a repülõszerkezete Kolozsváron az Erdélyi Történelmi Múzeumban megtekinthetõ. Fél évszázadon át figyelte és értékelte a repülési próbálkozásokat és kísérleteket. Levelezett Otto Lilienthal (1848–1896) német aviatikussal, ki vele egy idõben a madárszárnyhoz hasonló merev szárnyfelülettel végzett siklórepülés-kísérleteket. Öt levelét a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Fiókjának levéltára õrzi.
Halála elõtt határozottan jelentette ki, hogy „nem végeztem haszontalan munkát és a levegõ meghódítása csak idõ kérdése.”(!) Mennyire igaza volt. Mellszobra a budapesti Közlekedési Múzeum elõtt hirdeti nagyságát és a repülés sikerébe vetett hitét.
Martin Lajos sírjának közelében találjuk Mezei Zoltán (1927–2000) biológus nyughelyét. A Mádéfalván született ifjú középiskolai tanulmányait a csíkszeredai Római Katolikus Fõgimnáziumban végezte (1947), majd a Bolyai Tudományegyetem Természetrajz Karán szerzett diplomát. (1951) Kezdetben a Bolyai Tudományegyetem Geológia Katedráján dolgozott asszisztensként, majd a Pedagógiai Továbbképzõ Intézetben. Foglalkozott szülõföldje, a Csíki-medence geológiájával és élõvilágával. 1979-tõl nyugdíjazásáig a Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, itt növényrendszertannal foglalkozott. Hazai lapokban mintegy 20 tanulmánya jelent meg. Könyve A mi élõsarkunk, melyet Györfi Sándorral közösen adott ki 1966-ban. Hallgatóival és munkatársaival a legszívélyesebb kapcsolatokat tartotta fenn, szerénysége és segítõkészsége közismert volt.
A temetõ közepe táján, a vakon végzõdõ út közelében találjuk Parádi Kálmán (1842–1902) természettudós tanár sírját. Õ a piarista rendbõl kilépve lett a Református Kollégium természetrajztanára. Úgy ismerik, mint a darwinizmus elsõ erdélyi hirdetõjét. Népszerûsége a századvégi Kolozsváron ismert volt. Szabó Jenõ (1867–1934) erdélyi költõ Parádi professzor sírjánál címû versében így idézi fel emlékét:
Itt künn a házsongárdi kertben
Bús, hallgató csöndes soron
Alszik végtelen álmodással
Az én derék professzorom:
Egykor tudós, bölcs tiszta jellem,
Végzetlebíró akarat!
Ma már csak egy név csendülése,
Ahogy szívembe bennmaradt.
Visszatérve a fõútra és kissé fennebb haladva találjuk a Berde-kriptát. Ebben nyugszik Berde Áron (1819–1892) egyetemi tanár. Nagy tudású természettudós volt, akit az ismeretterjesztés múlt századi úttörõjeként tart számon az utókor. Õ a szerzõje az elsõ meteorológia-klimatológia szakkönyvünknek, melynek teljes címe: Légtüneménytan, s a két magyarhon éghajlatviszonyai s ezek befolyása a növényekre és állatokra (1847). Könyvét tanártársának, Brassai Sámuelnek ajánlotta. Fényes bizonyítéka ez a könyv Berde ragyogó tudományos felkészültségének, abban az idõben, amikor a légkör folyamatainak mibenléte, fizikai magyarázata és mûszeres mérése Erdélyben csaknem ismeretlen volt.
A Berde-kripta
A székely származású Berde Áron (Szentivánlaborfalván született) ösztöndíjasként került ki Németországba, ahol megismerkedett a vegyészet, a fizika és a meteorológia alapjaival. Tanára volt Justus Liebig és Eilkar Mitscheileg vegyész, valamint a fizikus Heinrich Wilhelm Dove. Miután bejárta Franciaországot és Svájcot, 1844-ben érkezett haza Kolozsvárra, ahol élete végéig tevékenykedett. 1863-ig az Unitárius Kollégiumban tanított, majd a Jogi Akadémián nemzetgazdaságtant, pénzügyet és statisztikát. Az említett Légtüneménytan arról tanúskodik, hogy a légköri folyamatokat, az éghajlatot a termesztett növények fejlõdésére és terméshozamára gyakorolt hatásuk fényében tárgyalja. Ezen túlmenõen a „Mit tegyen az erdélyi gazda, hogy jólétre jusson?” (1859) címû dolgozatában gyakorlati tanácsokat ad a földmûvelõknek a talajnedvesség megõrzésére, a talaj termõképességének a fokozására kémiai adalékok segítségével. Vallotta, hogy „a mezõgazdaság nem csupán kézmû, mint igen sokan vélik, hanem egyszersmind valóságos tudomány is”. Így Berde Áron az agrokémia elsõ erdélyi mûvelõjének és képviselõjének tekinthetõ.
Sokoldalú természettudományos mûveltsége, társulva székely akaraterejével és nyelvtudásával, lehetõvé tették számára a kor szakirodalmában való elmélyülést. Mindennel foglalkozott, ami a természettudományok gyakorlati alkalmazását célozta. 1859-ben lefordította Stöckhardt A chemia iskolája címû mûvét, mely vegytani elõadásainak alapjául szolgált. Ezt tekinthetjük az Erdélyben használt elsõ kémiatankönyvnek.
Az oktatás szolgálatán kívül a nagyközönség körében végzett ismeretterjesztõ tevékenységben is úttörõ volt. 1846-ban Tanács Józseffel, a Református Kollégium tanárával megindította Erdély elsõ, természettudományokkal foglalkozó lapját, a Természetbarátot. Ebben földrajzi, geológiai, mezõgazdasági, agrokémiai, meteorológiai – akkori nyelven légtüneménytani –, biológiai cikkeket és híreket közölt.
Az 1872-ben megalakított Kolozsvári Tudományegyetem elsõ rektora Berde Áron lett. Emlékezetesek maradtak rektori székfoglaló beszédének következõ szavai: „Uraim! Egy új egyetem megalapítása áll elõttünk. Önök tudják, hogy az egyetemet nem a néma falak, hanem a tanárok szellemi ereje alapítja meg jó hírnevében, áldásos mûködésében.” Kétségtelen, hogy a kortárs Brassai Sámuel mellett Berde Áron az erdélyi reformkori természettudományos ébredés nagy alakja volt.
A fekete márvány Szádeczky-Kardoss Gyula geológus sírköve
A nyugati fõút hosszának közepe táján, bal oldalon találjuk Szádeczky-Kardoss Gyula (1860–1935) geológus, egyetemi tanár fekete márvány sírkövét. Az Abaúj megyei Pusztafaluban született és a végleg Kolozsvárra települt család tagjai ragyogó életpályát valósítottak meg. Középiskoláit a Sárospataki Református Kollégiumban kezdte és az Iglói Állami Fõgimnáziumban fejezte be. A Budapesti Tudományegyetemen szerzett természetrajz–vegytan tanári oklevelet 1882-ben, azután Szabó József professzor mellett gyakornok, majd tanársegéd lett a Budapesti Egyetem Ásvány-, és Kõzettani Intézetében. Több mint kétéves ösztöndíjas továbbképzés és utazás után 1896-ban nevezték ki a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Ásvány- és Földtani Tanszékére. Így végleges otthona és munkahelye Kolozsvár lett, s ettõl kezdve minden energiáját és tehetségét Erdély földjének a megismerésére, természeti kincseinek feltárására szentelte. Tudományos dolgozatai rendkívüli tájékozottságról és alaposságról tanúskodnak. Foglalkozott a Bihar-hegység geológiájával, a Vlegyásza eruptívumával, az Erdélyi-medence harmadidõszaki rétegei közé települt dácittufákkal, ezek korának és eredetének a meghatározásával. Kolozsvár környékének geológiáját is tanulmányozta, így az elpusztult röghegységeket és a helvéti transzgresszió konglomerátjait.
Erdélyhez való határtalan ragaszkodását bizonyítja az, hogy 1919-ben, amikor a román hatóságok felszámolták a Ferenc József Tudományegyetemet, õ továbbra is Erdélyben maradt, s ha katedrán többé nem mûködhetett, kutató geológusként dolgozott tovább a Román Geológiai Szolgálat keretében. Munkáját és szaktudását a román geológusok is nagyra értékelték. 1920-ban fõgeológusnak nevezték ki a bukaresti Földtani Intézethez, kolozsvári székhellyel. Munkatársai körében szállóigévé vált, hogy „Az igazságon kívül nem ismert más értéket”.
A Szádeczky-sírral szemben, kissé bennebb találjuk dr. Török Zoltán (1893–1963) geológus, egyetemi tanár sírját. A Marosvásárhelyen született és ott felcseperedett ifjú a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Természettudományi Karára iratkozott be, melynek elvégzése után gyakornokként mûködött Szádeczky-Kardoss Gyula mellett. 1916-ban mutatta be elsõ kõzettani tárgyú dolgozatát a Kelemen-havasok központi részérõl. Mire visszatért az olasz frontról, Kolozsváron már nem volt magyar egyetem. Így elõbb Déván, majd Segesváron mûködött mint középiskolai tanár. Közben értékes geológiai tanulmányokat közöl a Küküllõk dombjainak gázdómos vidékérõl, valamint a Persányi-hegységrõl. Segesvár vidékén azonosította a báznai tufaszintet, melynek rétegtani jelentõsége van. Amikor 1945-ben megalakult a Bolyai Tudományegyetem, a Földrajz–Földtan Kar professzora lett. Sztratigráfiát és általános geológiát adott elõ, s mint volt hallgatója írhatom: szenvedéllyel. Nyaranként a Kelemen-havasok eruptív tömegét kutatta – ahogy õ mondta – hónapokon át, egyetemi kollégákból és hallgatókból verbuvált csapatával. Megállapította, hogy itt négy kitörési ciklus ment végbe; az utolsó hatalmas piroxénandezites kitörés robbanási termékekkel és lávaárakkal fedte be az elõbbi kitörések termékeit. Az erdélyi geológus nemzedék a Keleti-Kárpátok belsõ övezetében kéklõ hatalmas vulkáni lánc legnagyobb kutatójaként tartja számon. Síremlékén a következõ, szeretett felesége (Karácsony Emmi festõmûvésznõ és emlékíró, 1896–1980) által írt megemlékezés olvasható:
„Teherré vált a szenvedésed,
Levetetted
És magasabbra vitt a lépted.
Csak mentél mentél hegyrõl
Hegyre,
Csákányoddal
Utat törtél a végtelenbe.”
Ha a Török-sírtól végigmegyünk nyugat felé az ösvényen, ennek végén találjuk dr. Szõnyi Béla (1912–1971) földrajztanár fekete gránitkõvel jelölt sírját. Középiskolai tanárkodás után 1945-tõl a Bolyai Tudományegyetem Földrajz–Földtan Karán mûködött. Rendkívül jól dokumentált könyve a Borszék földrajza, mely 1958-ban jelent meg a bukaresti Akadémiai Kiadónál.
Miután visszatérünk a fõútra, s tovább emelkedünk, a jobb oldalon kõlépcsõvel nyíló ösvény elején találjuk dr. Nagy Lajos (1921–1982) egyetemi elõadótanár sírját. Õ volt a Bolyai Tudományegyetem Földrajz–Földtan Karának a dékánja. A Szilágyságban született és csupán 61 évet élt geológus fõleg az Erdélyi-medence sókincsének keletkezésével, rétegtanával és tektonikájával foglalkozott.
Miután felérünk a nyugati és keleti fõút találkozásának pontjához, elõttünk emelkedik Brassai Sámuel (1800–1897) impozáns, klasszicista, mellszobros síremléke, amit Pákei Lajos, Kolozsvár legendás fõépítésze tervezett. Míg halála napja biztos (1897. július 24.), addig a születési idõpont a mai napig vitatott. Ennek ellenére bizonyos, hogy Brassai magas kort ért meg: 97 vagy 100 évet. A Székelykõ bérce alatt, Torockószentgyörgyön született tudós kora csaknem minden tudományágát mûvelte, s bevallása szerint autodidakta volt. Egyik interjújában a következõképpen nyilatkozott: „Nem arra vagyok én büszke, kedves öcsém, hogy sokat tudok, hanem hogy amit tudok, magam erejébõl szereztem meg. Az ábécétõl a felsõ matézisig mindent a magam esze után sajátítottam el.”
Tevékenysége igen sokrétû: volt fõúri családoknál nevelõ, az Erdélyi Múzeum-Egyesület õre, lapszerkesztõ, kollégiumi tanár és igazgató, egyetemi tanár, protektor, majd rektor és a Matematika és Természettudományi Kar dékánja a Kolozsvári Egyetemen.
Élete folyamán igyekezett a tudományokat hozzáférhetõvé tenni az ifjúság számára. Ezt szolgálta 12 nyomtatásban megjelent tankönyve, a kollégiumban bevezetett oktatási reformjai. Ezek közül fontos, hogy 1842-tõl áttért a magyar oktatási nyelvre, s a filozófiai osztályokban az addig fõleg teológiai képzést a világi ismeretek felé irányította. Bevezette a tanrendbe a reál- és természettudományos tárgyakat. Fizikai laboratóriumot létesített, mely számára saját költségén felszereléseket hozatott. Az egyetemen prorektori, majd rektori minõségében jelentõs beszédeket mondott és intézkedéseket hozott az oktatás és a kutatás kapcsolatának erõsítése érdekében.
Nevéhez fûzõdik az elsõ erdélyi magyar nyelvû néplap, a Vasárnapi Újság megindítása és szerkesztése. A lapot a kaszinó indította és 1834-tõl 1840-ig állt Brassai szerkesztése alatt. E lappal egész Erdély szellemi felemelkedésén munkálkodott. 1851 májusában megindította Pesten a Fiatalság Barátja címû folyóiratot.
Mint szenvedélyes botanikus és a múzeumi „füvészkert” igazgatója, a növény- és környezetvédelem elõharcosa volt. Errõl számos fennmaradt anekdota és történet tanúskodik. Nemcsak a Kárpátokban, hanem az Alpokban, a Harz-hegységben, Párizs és Berlin környékén is botanizált. Különben róla növényt is nevezett el barátja, Stephan Ladislaus Endlicher. Az Ausztráliában élõ növény neve Brassaia actinophylla.
Egyik életrajzírója, Mikó Imre a következõképpen ír a temetõrõl és Brassairól: „Pedig illik tudni, hogy ki nyugszik az emlékmû alatt.
Nem egy ember, hanem egy század.
A tizenkilencedik száz.”