A kolozsvári Házsongárdi temetõben pihenõ természettudósok
Második rész
Novemberi számunkban közöltük a kolozsvári Házsongárdi temetõben nyugvó neves természettudósokról szóló cikkünk elsõ részét. Most a második, befejezõ részt olvashatják.
Debreczeny Márton (1802–1851) bánya- és kohómérnök obeliszkszerû síremléke a Brassai-emlékmû közvetlen közelében áll. A síremléket barátja, Kagerbauer Antal, a városháza tervezõje alkotta.
A magyargyerõmonostori fazekas fia bányászati akadémiát végzett Selmecbányán, majd bányaügyi tanácsosként mûködött. Ipartörténeti tény, hogy õ helyzete üzembe Erdély elsõ, 14 lóerõs gõzgépét a zalatnai aranybányában 1838-ban. Offenbányán (ma Aranyosbánya–Baia de Aries) új típusú olvasztót épített, melynél saját találmányát, a csigafúvót alkalmazta. Javasolta a marosújvári bánya hulladéksójának értékesítését a szódagyártásban. Ne feledjük, hogy mindezeket a hasznos újításokat és javaslatokat 160–170 évvel ezelõtt tette!
Mivel Kossuth Lajos bányaügyi tanácsosa volt, a forradalom leverése után perbe fogták, fizetését felfüggesztették. Fiatalon, nagy nyomorban halt meg. Mint megtudtuk, Miskolcon Debreczeny Mártonról elnevezett középiskola mûködik.
A kolozsvári Házsongárdi temetõben pihenõ
természettudósok
1. Csûrös István, Csûrösné
Káptalan Margit, 2. Emil Racovitá, 3. Páter Béla,
4. Raluca Ripan, 5. Balogh Ernõ, 6. Berde Áron, 7. Szádeczky-Kardoss
Gyula, 8. Török Zoltán, 9. Szõnyi Béla.
10. Nagy Lajos, 11. Brassai Sámuel, 12. Debreczeny Márton,
13. Ruzitska Béla, 14. Imreh József és Kiss Gabriella,
15. Apáczai Csere János, 16. Nyárádi Erazmus
Gyula, 17. Bartha Sándor, 18. Heinrich László, 19.
Tulogdy János, 20. Incze András Károly, 21. Pop Emil,
22. László Tihamér, 23. Eugen Pora, 24. Treiber János,
25. Id. Xántus János és felesége, Paull Aranka,
ifj. Xántus János, 26. Martin Lajos, 27. Mezei Zoltán,
28. Parádi Kálmán
Dr. Ruzitska Béla (1867–1942) vegyész, egyetemi tanár sírja a Brassai-emlékmû elõtt van. Õ a kolozsvári Unitárius Fõgimnáziumban érettségizett, majd 1890-ben a Ferenc József Tudományegyetemen szerzett vegytani és természetrajzi diplomát. Tanulmányai befejezése után a vegytani tanszéken elõbb tanársegéd, majd adjunktus. 1895-ben egyetemi tanárrá léptették elõ. A Ferenc József Tudományegyetem megszüntetése után (1919) elõbb a kolozsvári Állami Vegyvizsgáló Állomás vegyészeként, majd tanárként mûködött a Marianum leánynevelõ intézetben, ahol kémiát és áruismeretet tanított. Megjelent könyvei: Bevezetés az elméleti kémiába (Kolozsvár) és az Élelmiszer vizsgálati kémia (a budapesti Természettudományi Társulat kiadása). Geológiai kutatás alkalmával a Gyilkos-tónál szakadékba zuhanva lelte halálát.
A keleti úton lefelé ereszkedve, jobb oldalon feltûnik Imreh József (1924–1993) geológus-mineralógus sírja. A Kolozsváron született természetszeretõ ifjú szülõvárosában érettségizett (1942), itt végezte egyetemi tanulmányait is (1950). Pályáját a Bolyai Tudományegyetemen kezdte dr. Balogh Ernõ ásványtan professzor tanársegédjeként. Ásványtani disszertációját a Iasi-i Egyetemen védte meg. A Babes–Bolyai Tudományegyetem megalakulása után (1959) a geológiai tanszék elõadótanára lett. Tudományos tevékenysége a kristály- és ásványtan mellett a geokémia területére is kiterjedt, fõleg az Erdélyi-medence üledékes kõzeteiben elõforduló cölesztinkristályok eredete és sztratigráfiai helyzete foglalkoztatta. 1970–71-ben egy németországi szakintézetben volt vendégkutató. Kristálytani témájú egyetemi tankönyvét román nyelven adták ki (1966). A Geológiai Kislexikon társszerzõje volt).
Vele egy sírban nyugszik felesége, dr. Kiss Gabriella (1928–1993) kémikus, a Bolyai, majd a Babes-Bolyai Tudományegyetem elõadótanára. Amikor tudomást szerzett kórházban lévõ férje haláláról és elintézte a temetés adminisztrációs teendõit, ciánkapszulával vetett véget életének. Így férjével együtt temették el. Az eset az egész várost megrázta.
 |
| Apáczai Csere János sírja |
Az Encyclopaediában tág teret szentelt a természettudományoknak is. Rövid szócikkekben tárja elénk az asztronómiai, mineralógiai, fizikai, geometriai, földrajzi és matematikai ismereteket. Az iskolák fölötte szükséges voltát szorgalmazva felvetette az erdélyi egyetem gondolatát. Ilyen irányú tervei csak két évszázad múlva valósulhattak meg. Eltökélten küzdött a korabeli iskolákban uralkodó formalizmus és verbalizmus ellen. Vallotta, hogy a gépies tanulás helyett a megértésre, a logikus gondolkodás fejlesztésére kell helyezni a hangsúlyt. Apáczai korának leghaladóbb nézeteit képviselte, s egy nagyszabású kultúrpolitikai koncepció megalkotásával állított maradandó emléket magának.
Lejjebb ereszkedve Misztótfalusi Kiss Miklós nemrég renovált tumbájának a közelében találjuk Nyárády Erazmus Gyula (1881–1966) botanikus akadémikus sírját. A Maros megyében lévõ nyárádtõi születésû fiatal tanárt 1904-ben a Magas-Tátra tövében fekvõ késmárki tanítóképzõbe hívták tanítani. 1911-ig végezte ott oktató-nevelõ munkáját, miközben bejárta a Tátra minden gerincét, völgyét. De hazavágyott mindig. Elõbb Marosvásárhelyre jött, majd 1922-ben a Kolozsvári Egyetemi Botanikus Kert konzervátora lett. Itt Alexandru Borzával gazdag múzeumi herbáriumot hoztak létre, melyet húsz kötetben jelentettek meg (Flora Romaniae Exsiccatae). 1937-ben több nyáron át végzett terepmunka alapján kiadja A Tordai-hasadék címû monográfiát, magyar és román nyelven. Ez 117 fényképet és színes térképet is tartalmaz. Ilyen részletes munkát a Tordai-hasadékról azóta sem adtak ki. 1948-ban a Román Tudományos Akadémia tagjai közé választotta, és rábízta az országos jelentõségû flóramû szerkesztésének az irányítását. Ebbõl életében 11 kötet látott napvilágot. Személyét már életében a Kárpát-medence legnagyobb botanikusai közé sorolták.
A Nyárády-síremlék közvetlen közelében találjuk dr. Bartha Sándor (1908–1992) földrajztanár fehér színû kõvel jelölt sírját. Õ Nyárády Erazmus Gyula veje volt, mivel Nyárády lányát vette feleségül. Miután elvégezte a kolozsvári Piarista Fõgimnáziumot, az I. Ferdinánd király Tudományegyetem Természettudományi Karán szerzett tanári diplomát. Évtizedekig Kolozsvár rangos középiskoláiban tanította a földrajzot és geológiát román és magyar nyelven, közben cikkeket és tanulmányokat közölt. Óráit a szakmai dokumentáltság és a földtudományok iránti szenvedélyes elkötelezettség jellemezte. 1937-ben apósával, Nyárády Erazmus Gyulával kiadta a Tordai-hasadék leírását, mely a Nyárády-féle nagy monográfia rövidített változata a természetjárók számára. Ha visszatérünk a középsõ útra és felfelé haladunk, bal oldalon egy fehér színû nagy márványkereszt mögött találjuk dr. Heinrich László (1910–1985) fizikus, egyetemi tanár, tudománytörténész, egykori tanárom sírját. Kolozsvár szülötteként középiskolai tanulmányait a Piarista Fõgimnáziumban végezte, ahol 1928-ban érettségizett. Fizikusi pályáját az I. Ferdinánd király Tudományegyetemen kezdte, majd ennek befejezése után (1932) Marosvásárhelyen és Kolozsváron lett fizikatanár. 1948-ban kinevezték a Bolyai Tudományegyetem professzorává. Tevékenységét nem sokáig folytathatta, mert mint „megbízhatatlan elem”-et eltávolították az egyetemrõl, sõt késõbb a középiskolai oktatásból is. Pedig kitûnõen felkészült, vérbeli fizikus és jó nevelõ volt. 1961-tõl nyugdíjazásáig (1972) a kolozsvári Agrokémiai Laboratórium mérnöke, majd tudományos kutatója volt.
László Tihamérral közösen négy középiskolai fizikai tankönyvet írt Fizika és Kísérleti fizika címmel. Több fizikai és kémiai tankönyvet fordított románról magyarra. Elmélyült tudományos tevékenységét számos fizikai témájú dolgozatán kívül tudománytörténeti könyvei is bizonyítják. Az elsõ kolozsvári csillagda (1978) címû könyvben részletesen tárgyalja Höll (Hell) Miksa kolozsvári tevékenységét, a csillagda kapcsolatait más csillagvizsgálókkal, s a csillagda korabeli felszerelését, melybõl a mai napig maradtak mûszerek. Newton klasszikus fizikája címû könyve (1983) szintén sikert aratott szakkörökben. Társszerzõje volt a Fizikai kislexikonnak, melyet a Kriterion Könyvkiadó jelentetett meg 1976-ban. Ebben a fénytan fejezetét, illetve címszavait írta meg.
Gábos Zoltán és Ajtay Ferenc
Ha innen lemegyünk a fõbejárat felé, bal oldalon feltûnik dr. Tulogdy János (1891–1979) fekete sírköve, a következõ felirattal:
„ÖsszekapcsoltamA Tordán született földrajztudós, egyetemi tanár, a Ferenc József Tudományegyetem két Európa-hírû professzorának volt a tanítványa: Szádeczky-Kardoss Gyulának és Cholnoky Jenõnek. 1912 és 1914 között mint egyetemi gyakornok tevékenykedett az egyetem Földtani Intézetében. 1914. augusztus 1-jétõl 1918. augusztus 31-éig katona volt. A galíciai harcokban combcsontlövést kapott. A háború után a kolozsvári Református Kollégium földrajz és természetrajz katedráját ajánlották fel neki. 1945-ben a Bolyai Tudományegyetem Földrajz-Földtan Karára nevezték ki a Földrajz katedra vezetésére. Ezt a feladatot lelkesedéssel és sikerrel oldotta meg; a kar jól felkészült földrajztanárokat, geológusokat, hidrológusokat és geomorfológusokat képezett az oktatás és kutató-kitermelõ tevékenység számára.
Nemzedékeket,
Fiaim tõlem
Egymást öröklitek!”
A középszakasz jellegû folyókanyarulatok tanulmányozása alkalmával új forrástípust különített el, az úgynevezett meanderforrást, melynek mint új fogalomnak a bevezetését javasolta a hidrológiába. Mint karszt- és barlangkutató, leírta a Körösfõ alatt található Paplyuka barlangot, a Tordai-hasadék Kéményseprõ barlangját, összefoglalta és saját elméletével bõvítette a hasadék keletkezésére vonatkozó geomorfológiai hipotéziseket. Figyelemmel kísérte a cseppkövek növekedésének sebességét.
A geomorfológiai és hidrológiai tárgykörében kifejtett tudományos munkássága mellett az erdélyi szervezett természetjáró, és természetvédõ mozgalom felkarolásában és irányításában is részt vállalt. A harmincas években felelõs szerkesztõje volt az Erdélyi Kárpát-egyesület honismereti közlönyének, az Erdélynek. Társszerzõje volt a Földrajzi kislexikonnak, mely 1976-ban jelent meg. Érdemei elismeréseként a Magyar Földrajzi Társaság 1971-ben tiszteletbeli tagjának választotta.
A Tulogdy-sírkõ mögött találjuk meg Incze András Károly (1911–1986) egyetemi tanár sírját. A kolozsvári születésû Andor – mert egész életében mindenki Andornak szólította, sõt a sírkövén is Andor keresztnév szerepel – a Piarista Fõgimnáziumban végzett, azután a prágai Német Egyetem hallgatója lett. 1936-ban szerezte meg a földrajz-geológia tanári oklevelét az I. Ferdinánd király Tudományegyetemen. Újságíróskodás és rövid középiskolai tanárkodás után elõbb a Bolyai Tudományegyetem, majd a Babes–Bolyai Egyetem elõadó tanára lett. Gazdaságföldrajzot, illetve fizikai földrajzot adott elõ. Könyveit, cikkeit, egyetemi jegyzeteit román és magyar nyelven írta a szükségleteknek megfelelõen. A Bolyai Tudományegyetemen adta ki 1958-ban Regionális gazdaságföldrajz címû egyetemi jegyzetét magyarul, 1969-ben Észak-Amerika, valamint Közép- és Dél-Amerika fizikai földrajzát 2 kötetben román nyelven.
Visszatérve az útra, lennebb találjuk Pop Emil (1897–1974) biológus egyetemi tanár, akadémikus fekete márvány sírkövét. Õt a pollenanalízis megteremtõjeként tartja számon a tudomány. Ezen az alapon tanulmányozta a harmadidõszak fosszilis flórájának elemeit, a Kárpátok tõzegmohalápjait, Erdély erdõinek történetét. A pollenanalízis segítségével paleoklimatikai következtetéseket vont le. Itthon és külföldön megjelent tudományos közleményeinek száma meghaladja a kétszázat.
Ha visszatérünk a fõbejárathoz és a halottas kápolna elõtt elindulunk, nemsokára dr. László Tihamér (1910–1986) fizikus, egyetemi tanár sírjához érünk. A kolozsvári születésû, a fizika iránt már gyermekkorában élénken érdeklõdõ diák középiskolai tanulmányait az Unitárius Kollégiumban végezte. Mint hatodikos kisdiák, a rádiózás hõskorában 1926-ban zseblámpaelemekkel mûködõ vevõkészüléket épített. Az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem fizika–kémia karán szerzett egyetemi oklevelet, azután az Unitárius Kollégium fizikatanára volt 1944-ig. a doktorátus elnyerése után (1947) a Bolyai Tudományegyetem tanszékvezetõ tanára lett (1954).
Munkásságát több mint 12 tankönyv, egyetemi jegyzetek, 80 tudományos dolgozat teszi maradandóvá, nem beszélve tudománynépszerûsítõ cikkeirõl, melyeknek száma eléri a 150-et. Fõ kutatási területe az elektromosságtan volt.
 |
| A Pora család nyughelye |
Nem messze a Pora-sírtól találjuk dr. Treiber János (1913–1975) geológus-vulkanológus, egyetemi elõadótanár sírját. Az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem természettudományi karán végzett, majd mind kutató geológus életét dr. Török Zoltán professzorhoz kötötte; részt vett a Kelemen-havasok földtani feltárására szervezett legendás expedíciókban. A Bolyai Tudományegyetem geológia tanszékén a hasznos ércek geológiáját adta elõ, külön kurzuson a fûtõanyagok geológiáját és kitermelését.
 |
| A Xántus család síremléke |
Xantus János az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem természetrajz karára 1936-ban íratkozott be, ahol Emil Racoviþa, Alexandru Borza, Emmanuel de Martonne és Robert Ficheaux elõadásait hallgatta. Utóbbi két vendégtanár a Sorbonne Egyetem geográfiai iskolájának új elméleteit hozta magával Erdélybe.
Mint középiskolai tanár, színes és sok tudást tükrözõ óráin rengeteg személtetõ anyaggal illusztrált, világos és lényegre törõ táblavázlatait gyöngybetûkkel írta. Mestere volt a tudományos érdeklõdés felkeltésének. Páratlan tudománynépszerûsítõ munkásságát bizonyítja, hogy kilenc könyvet írt. Elsõ nagy sikerû könyve a Tündérszép tájakon címû volt 1956-ban, mely románul is megjelent 1958-ban. A természet kalendáriuma címû könyve három kiadást ért meg: kettõ Bukarestben (1957, 1972), egy Budapesten (1981) jelent meg. Madártani búvárkodásának és madárhangfelvételeinek eredménye a Szárnyas barátaink címû zsebkönyv. Különbözõ folyóiratokban és napilapokban írt tudományos és tudománynépszerûsítõ cikkeinek a száma 1000 körül van.
Rendkívüli fogékonysága minden iránt, ami a természetben szép és érdekes, hihetetlen akaratereje és munkabírása emelték õt a csúcsokra. Szellemi örökségét valamennyiünkre hagyta, megõrzés végett.
Dr. Mészáros Miklós (1927–2000) geológus egyetemi tanár, a Román Akadémia tagja, a földtudományok csaknem minden ágát mûvelte, de fõleg a sztratigráfiát (rétegtan) és az alkalmazott paleontológiát.
Pályájának kezdetén az ötvenes években (1950–1954) az Erdélyi-medence paleogén (eocén) üledékes rétegeivel és az ezekben található puhatestû fauna kövületeivel foglalkozott. Ebbõl írta doktori disszertációját is, melyet 1954-ben védett meg a szentpétervári (akkor leningrádi) egyetemen. A paleogén rétegekben található kövületek határozóját 1957-ben jelentette meg az Akadémiai Kiadó (A paleogén rétegek puhatestû faunája Észak-nyugat Erdélybõl). Ez ma is nélkülözhetetlen kézikönyv.
Az utóbbi idõben figyelme egyre inkább a nannoplankton (a sárgamoszatok rendjéhez tartozó igen apró, a tengervízben lebegõ életmódot folytató lények neve) tanulmányozása felé irányult, mert ezek pontosabb rétegelkülönítést és kormeghatározást tesznek lehetõvé. Ilyen irányú kutatásai alapján a Nemzetközi Nannoplankton Egyesület alapító tagja lett. Így került a kilencvenes évek elején a Shell Kõolajvállalat látókörébe, és lett ennek kutató- és konzultáns geológusa az Erdélyi-medence szénhidrogén-kutatásában. Terepvizsgálatai és a mélyfúrások adatai alapján felvázolta az Erdélyi-medence mélyszerkezetét, a gázdómok és a sótektonika összefüggéseit. A medence egészére vonatkozó kormeghatározó, valamint tektonikai és szerkezeti megállapításai révén, méltán nevezhetjük Mészáros Miklóst Erdély geológusának, mivel napjainkban senki nem ismerte szûkebb hazánk geológiáját jobban, mint õ.
Hatalmas földtani tudás birtokosa volt. Hat nyelven beszélt és olvasott szakirodalmat. Szerkesztõje és másokkal együtt szerzõje volt a Geológiai kislexikonnak. Magyar nyelven kiadott könyve a Befejezõdött a jégkorszak?, melyet a bukaresti Tudományos és Enciklopédiai Kiadó jelentetett meg 1984-ben. Más könyvei Kolozsvár környékének geológiájával és az õslények gigantizmusával foglalkoznak. Tudományos dolgozatai angol, német, orosz, szlovák és francia nyelven is megjelentek.
Életének és életmûvének legjellegzetesebb vonása, hogy mintaszerûen össze tudta kapcsolni a tudományos kutatást az oktató-nevelõ munkával és a publicisztikával. A Román Akadémia 1998-ban választotta tagjai sorába.
A Házsongárdi temetõben pihenõ természettudósok különbözõ korok képviselõi. Sokuk életében, de a többi magyar értelmiségi esetében is a legmegdöbbentõbb változást a trianoni ítélet okozta. A több mint 100 000 km2-nyi Erdélynek a Román Királysághoz való csatolása válaszút elé állította az erdélyi értelmiséget és az egyetemi ifjúságot: maradni vagy elmenni a megcsonkított Magyarországra? Mint tudjuk, a magyar nyelvû felsõoktatás 1919-ben Erdélyben megszûnt. (Kivétel a teológiai oktatás.) A Házsongárdi temetõben azok a természettudósok és kutatók nyugszanak, akik maradtak.
A korabeli sajtóból, a közhangulatból tudjuk, hogy a húszas években õket „árulók”-nak nevezték, mert beiratkoztak a román egyetemre. Ha visszagondolunk a két világháború közötti erdélyi viszonyokra, akkor feltehetjük a kérdést: ha nem maradtak volna itthon egyetemi hallgatóink – még annak árán is, hogy román egyetemet végezzenek –, akkor kik tanították volna a természettudományi tantárgyakat Erdély magyar középiskoláiban?
Az adatgyûjtésbõl tudjuk, hogy Trianon után, így az 1920-21-es tanévben a budapesti felsõfokú tanintézetekben 1997 erdélyi menekült diák tanult, közülük 27-en végezték tanulmányaikat a természettudományi fakultásokon, 427-en az orvosi, 85-ön a kémiai fakultásokon, de tanultak erdélyi diákok a mérnöki, jogi, közgazdasági és bölcsészkarokon. Õket a magyar állam ösztöndíjakkal és menekülõknek járó segélyekkel támogatta. Közülük nagyon kevesen tértek vissza Erdélybe. Magyarországon szereztek diplomát, ott alapítottak családot.
Ezek után úgy gondolom, hiba volt „árulók”-ról beszélni, hiszen a kisebbségi sorsba taszított itt maradottak a szakismereteket román nyelven kellett elsajátítsák, ami külön megterhelést jelentett számukra. Román egyetemihallgató-státusuk ellenére tudták és vallották, hogy megmaradni csak a nyelv és a kultúra megtartásával lehet, s a kornak megfelelõ tudományos ismeretek anyanyelven való közlésével. Egykori, román egyetemet végzett nagyra becsült és szépemlékû tanáraim (Heinrich László, László Tihamér, Bartha Sándor. Xantus János, Brassói Fuchs Herman, Treiber János, Incze Andor és mások) anyanyelvüket, magyarságukat sohasem adták fel. Folyamatos felkészüléssel, elhivatottsággal és áldozatkészséggel, kiváló pedagógusi megtartással szolgálták az erdélyi magyar oktatás ügyét.
A Házsongárdi temetõ olyan kegyhely, melyben benne van az erdélyi magyarság múltja, gondolkodóinak és tudósainak üzenete, balsorsunk jelei, de az elõremutató felhívás is: a jövõ reménysége.
| Természet Világa, | 131. évf. 12. sz. 2000. december
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ |
Vissza a tartalomjegyzékhez