Közhírré tétetik
Simonyi Károly új munkájáról
Hölgyeim és Uraim!
Nagy
nap a mai a magyar természettudományos ismeretterjesztés
történetében, a 132. évében járó
Természet Világa életében. Szeretnénk
közhírré tenni, világgá, de legalábbis
országgá kürtölni, hogy a folyóirat különszámainak
sorában megjelent Simonyi
Károly tanulmánya, A magyarországi fizikakultúrtörténete,
alcímként a XIX. századot megnevezve. Aki olvasta,
vagy legalább lapozgatta már Simonyi professzor nagy mûvét,
A
fizika kultúrtörténetét, ezt a ma
már fogalommá vált könyvet, annak rögtön
felcsillan a szeme, ha meghallja, hogy a szerzõ – amint maga írja
– „háborgó lelkiismeretének csillapítására”
belekezdett a magyar fizika kultúrtörténetének
megírásába. A bevezetõ mondatokban hangsúlyozza,
hogy nem akart a teljesség igényével mindenrõl
szólni. Úgy érzi, bizonyos elnagyolásokkal
tárgyalja a XIX. századot, ezért a könyvet csak
vázlatnak tekinti.
Amikor megláttam a tanulmány még nem végleges változatát, sok minden eszembe jutott. Nagyon kevés természettudományos tárgyú sikerkönyvrõl tudunk, ám A fizika kultúrtörténete mindenképpen ezek közé tartozik. Elsõ kiadása 1978-ban jelent meg, ma már a negyediknél tart, és a német fordításnak is a harmadik kiadása készül. Remélem, ilyen bestseller lesz a magyarországi fizika kultúrtörténete is.
Simonyi Károly legendás elõadásokat tartott a Budapesti Mûszaki Egyetem Villamosmérnöki Karán. Azon ritka tanáregyéniségek egyike, aki nemcsak elõadásain ragadja magával a hallgatóit, hanem ugyanolyan képességgel tudja írásba önteni a mondanivalóját. Ez ritka adottság. Pár éve a skóciai Aberdeenben sokat beszélgettem az egyik ottani egyetem építészmérnök végzettségû rektorhelyettesével. Valahogy szóba került, hogy Glasgow-ban hallgató korában milyen különlegesen jó, varázslatos elõadásokat tartott egy építészprofesszor. A hallgatók tódultak az elõadásokra. Beszélgetõpartnerem végzés után az akkor már öreg, nyugdíj elõtt álló professzor tanszékére került tanársegédnek. Egyszer vette magának a bátorságot, és figyelmeztette a profot, hogy nem szabad elveszni hagyni, amit több generáció építészmérnök-hallgatóinak elmondott. Kérte fõnökét, hogy könyv formájában is jelentesse meg mindazt, amit elõadásain elmondott. Mire az öreg prof így válaszolt: Kedves fiam, csak legalább az elsõ két oldalt meg tudnám írni! Simonyi Károly – szerencsénkre – nemcsak elõadóként egyedülálló, hanem könyvíróként is.
Biztos vagyok benne, hogy A fizika kultúrtörténetét nemcsak természettudományos, mûszaki érdeklõdésûek olvassák, vásárolják, hanem mindenki okulhat belõle, legfeljebb olvasás közben átugorja azt, ami nagyon „fizikául” van. Úgy kell elõvenni ezt a könyvet, mint valami ritka csemegét, amibõl nem kell feltétlenül egy ültõ helyben nagyon sokat fogyasztani, esténként egy-két oldalt érdemes elolvasni, és kicsit elgondolkodni az olvasottakon.
Simonyi
professzor elõadásait, sajnos, nekem – vegyészmérnök-hallgatóként
– nem volt alkalmam látogatni, de hallottam róluk a rajongó
beszámolókat. Sok jel mutat arra, hogy életében
a legfontosabbnak az oktatómunkáját tartja. Ott voltam
azon az ünnepségen, amelyen õt a Budapesti Mûszaki
Egyetem tiszteletbeli doktorává avatták. A tiszteletbeli
doktorok ilyenkor rövid elõadást tartanak, kiragadnak
néhány részletet tudományos életmûvükbõl.
Simonyi professzor ez alkalommal is az oktatómunkájáról
beszélt, elmondta, hogy mindig ez állt tevékenysége
központjában. Beszélt – többek között
– a soproni egyetemen eltöltött éveirõl, ahol vezetésével
a laboratóriumukban Magyarországon elõször hoztak
létre atommag-reakciót mesterségesen gyorsított
részecskékkel 1951-ben. Ott az elektrotechnika tanszéket
vezette, tankönyvet is írt a hallgatóknak. Visszaemlékezve
jólesõen nyugtázta: „Mennyit tanultam én e
könyv írása közben, mennyi mindent megértettem!”
Valószínûleg a tanulás, a magasabb szintû
megértés igénye és öröme is hajtotta,
hajtja ma is, amikor a fizika kultúrtörténetérõl
írt és ír.
A különszámként megjelent kötetben a XIX. századi magyar fizika kultúrtörténetének kiemelkedõ egyéniségei, üstökösei, akik köré épül a könyv, a két Bolyai, Jedlik Ányos, Eötvös Loránd és Bláthy Ottó. Legalábbis õk a természettudósok közül a legrészletesebben említettek, mert hiszen velük együtt olvashatunk Kazinczyról, Széchenyi Istvánról, Eötvös Józsefrõl mint legkiemelkedõbbekrõl, de nagyon „sokszereplõs” a könyv.
A XIX. század magyar fizikusaira általában nem sugárzott az elismerés, nem a fényben éltek, mint sok nyugati kortársuk. Ezt jól illusztrálja, hogy Bolyai Jánosról egyetlen arckép sem maradt fenn. Jedlik Ányos sem vált annyira ismertté a világban, mint megérdemelte volna. A könyv Jedlikrõl szóló részét olvasva olyan érzésem támadt, hogy Simonyi Károlyt különleges vonzalom fûzi Jedlik Ányoshoz, hogy közös jellemvonások fedezhetõk fel kettejük között (remélem, hogy professzor úr megbocsátja nekem ezt a feltételezést). Jedlikrõl szólva Simonyi egy népszerû filozófust idéz, aki szerint egy tudósnak öt tulajdonsággal kell rendelkeznie, ha sikeres akar lenni. Ezek: a szellemi függetlenség, intellektuális kíváncsiság, kitartás a munkában, hazafiság és dicsvágy. És Simonyi megjegyzi: Jedlikbõl ez az utóbbi, mármint a dicsvágy – úgy tûnik – teljesen hiányzott. Idéz Jedlik egy levelébõl, amely szerint: „a fizikában tanulok, s egyszersmind mulatok is, gyönyörködöm is”. Majd megjegyzésként hozzáfûzi: „Jedliket igazán jó pedagógussá az tette, hogy ezt az örömét másokkal is meg akarta osztani.” Simonyi Károly is meg akarja osztani örömét másokkal.
Ezért írta meg a magyarországi fizika kultúrtörténetének ezt a fontos fejezetét is. Az biztos, hogy a szerzõi honorárium semmilyen motivációt nem gyakorolt rá, hiszen õ támogatta a Természet Világát, hogy elõfizetõinek ingyen eljuttathassa ezt a különszámot. Mindig erején felüli szponzora volt a természettudományos ismeretterjesztésnek Jó pár évvel ezelõtt, a Természet Világa másik fontos kezdeményezésén, a diákpályázaton abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a zsûri elnöke lehettem, és a díjazottaknak átadhattam a díjakat. Simonyi professzor is díjat ajánlott fel. Minden részletre már nem emlékszem pontosan, de valahogy úgy alakult, hogy a felajánlott pénznek nem volt díjazottja. Vissza akarták adni neki a pénzt, de õ nem fogadta el, hanem meghagyta, hogy fordítsák az Erdélybõl ideutazó diákszerzõk utazási és szállásköltségeire.
Nagyon jó lenne, ha Simonyi professzor üzenete, tanítása sok fiatalhoz eljutna. Mert oktatói tapasztalataim alapján van csiszolnivaló rajtuk. Simonyi Károly tanulmányában is szerepel az Eötvös-törvény, részleteket láthatunk német, angol, orosz nyelvû enciklopédiákból, amelyekben írnak Eötvös Lorándról, az Eötvös-törvényrõl, bizonyítván a magyar tudós nemzetközi ismertségét. Nem tudok ellenállni, hogy személyes tapasztalataimat elmondjam (egy negatív példát említve Eötvös Loránd magyarországi ismertségérõl). Kémiai tárgyú elõadásomban én is beszélek az Eötvös-törvényrõl. Vizsgán megkérdeztem egy hallgatót, hogy milyen nemzetiségû volt az a tudós, akinek nevéhez fûzõdik a folyadékok felületi feszültségével kapcsolatos törvény. Nem tudta! Miután megmondtam, hogy magyar tudósról van szó, tovább firtattam, hogy ki lehet ez a tudós, akinek nevét egyik egyetemünk is õrzi (ez még az egyetemi integráció elõtt történt). A hallgató nem tudott válaszolni. Tovább kérdezõsködtem: József Attila jó lehet? A hallgató rázta a fejét. Kossuth Lajos lehet? A hallgató kicsit bizonytalanabbul, de még mindig rázta a fejét. Pázmány Péter lehet? A hallgatónak felvillant az arca. Ó, igen! Kissé felhördültem, és megkérdeztem, hogy szerinte ki volt Pázmány Péter, mivel foglalkozott. A hallgató látta, hogy nem talált, érezte, hogy váltani kell, és jogtudósként határozta meg Pázmány Pétert. Felhívtam a hallgató figyelmét arra, hogy a könyvesboltokban kapható a Pázmány Péter híres prédikációit tartalmazó kötet, és ajánlottam a fiatal kollégának, hogy vásárolja meg és olvasgassa. A tanulmányhoz annyiban is kapcsolódik a történet, hogy Simonyi Károly is kiemeli az elsõ fejezetben, az elõzetes áttekintésben Pázmány Péter páratlan gazdagságú, bõ áradású nyelvét. Az „elfoglalt” fiatal vizsgázó még visszakérdezett: milyen vastag a kötet?…
Egy másik vizsgán ugyanezen témakörben azt találtam megkérdezni, hogy melyik Eötvöshöz fûzõdik az Eötvös-törvény, Károlyhoz, Józsefhez vagy Lorándhoz. Egy kémiavizsgán még tovább érdeklõdtem, mit tud Eötvös Józsefrõl, mikor élt, a magyar történelem melyik jelentõs eseményéhez kapcsolható közéleti szereplése. A hallgató azon a vizsgán megbukott, de késõbb felhívott, hogy újra jönne vizsgázni, és kér engem, hogy újra nálam vizsgázhasson. Az ismétlõ (sikeres) vizsgán nem került szóba az Eötvös-törvény, az Eötvös család sem. A vizsgajegy megadása után a hallgató kifejezte szomorúságát, hogy nem kérdeztem õt ismét Eötvös-ügyben, merthogy õ több könyvtárat is felkeresett, és külön tanulmányozta az Eötvös család tagjainak tevékenységét.
Mindenkinek jó szívvel ajánlom a különszámot, amelyben kiváló útikalauz segít minket a fizikában és a kultúrtörténetben való kalandozásunkban. Hadd mondjak el egy példát. Sokszor jártam Párizsban, és minden alkalommal felkerestem a Louvre-t. Nem igazán szeretem, ha egy képtárban útikalauz zavarja meg a mûtárgyakban való gyönyörködésemet. Azt is be kell vallanom, hogy hosszú idõn át nem vonzott a képtár egyik kiemelkedõ attrakciója, a Mona Lisa. Elosontam a kép elõtt sûrû fürtökben álló tömeg mellett, és inkább Leonardo Sziklás Madonnáját csodáltam hosszú ideig. Egy alkalommal azonban érdeklõdve felfigyeltem néhány mondatra, amit egy vezetõ mondott a Mona Lisát csodáló csoportnak. Hosszú percekig nem tudtam továbbmenni, annyi érdekeset hallottam a kép keletkezésének körülményeirõl, modelljérõl, a kép részleteirõl, a korról, a Mona Lisa kultúrtörténetérõl, a kép késõbbi történetérõl, elrablásáról, visszakerülésérõl, és mindezt olyan színes, szakavatott tolmácsolásban, hogy azóta szívesen állok meg hoszszabb idõre is a Mona Lisa elõtt, ha Párizsba visz utam.
Nekünk is kiváló kalauzunk akadt a fizika területén való kalandozásunkban. A különszám különlegesen szép kivitelû könyv. Aki már olvasta a fizika „nagy” kultúrtörténetét, annak ismerõs lesz a szerkesztés, a stílus, a szellemi gazdagság, a lényeglátás, mindaz, ami a könyvbõl árad. Különös szeretettel készítették elõ ezt a különszámot a Természet Világa szerkesztõi, a lektorok, de még a nyomdászok is megkülönböztetett gondossággal és lelkesedéssel dolgoztak.
Ez a kötet most elsõsorban a Természet Világa elõfizetõihez jut el, de biztos vagyok benne, hogy megjelenését olyan érdeklõdés fogja kísérni, hogy az elsõt újabb kiadások követik. Az elõszóban Simonyi Károly megköszöni feleségének, hogy „utolsó könyvecskéje” születésénél milyen odaadó segítõkészséggel állt mellette. Nagyon bízom benne, hogy az elõszóban leírtakkal ellentétben nem ez az utolsó üzenet, amit a fizika kultúrtörténetérõl Simonyi professzor eljuttatott hozzánk. Remélem, hogy a magyar fizika kultúrtörténete ki fog teljesedni az õ tolmácsolásában. Hiszen milyen fontos lenne a XX. századról vallott nézeteit is olvasni! E helyrõl is kívánok neki jó egészséget, alkotókedvet és minél hosszabb alkotói tevékenységet – mindnyájunk örömére.
| Természet Világa, | 132. évfolyam, 8. szám, 2001. augusztus
https://www.chemonet.hu/TermVil/ https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ |
Vissza a tartalomjegyzékhez