Beszélgetés Somodi Ferenc természetfotóssal
1975-ben, február 28-án születtem Kecskeméten. A gyöngyösi Mezőgazdasági Főiskolai Karon szereztem agrármérnöki diplomát. Egy Kecskemét melletti tanyán élek, ahol fotózás mellett gazdálkodom. Gyümölcstermesztéssel foglalkozom és hűtőházat vezetek Ménteleken.
– Az Év természetfotósa pályázaton Pillangótánc című felvételével „Az állatok viselkedése” kategóriában második díjat nyert. Meglepte, hogy a pályázatra benyújtott fotói közül ezt díjazták? Megtippelhető előre az előző évi nyertes felvételek alapján, hogy milyen képek lesznek a „befutók”?
– Természetesen nagyon örültem a díjnak, de úgy gondolom, előre megmondani, hogy melyik képet fogják díjazni, talán nem is lehet. Azt pedig nagyon nehéz tudni, hogy az előző évi képek alapján mi lehet a „befutó”, egy kategóriában más-más években lehet teljesen különböző stílusú kép is díjazott.
– Ennyi pillangó egy helyen szinte lehetetlen. Talán csak tiszavirágzás idején látni ennyi kérészfélét, ahogyan légies táncukat lejtik a víz felett.
– Gyönyörű volt látni azt a húsz-harminc pillangót, káposztalepkét, amint szomjukat oltva egyszerre fel- és leszálltak. Az volt az érzésem, mintha nem is táplálkoznának, hanem valami táncot járnának ragyogó szárnyukkal az augusztus esti fényben.
Pillangótánc
– A képből árad a derű, a nyugalom, a könnyedség. Ezt keressük mindannyian a természetben. De a természetfotósok mintha másképp látnák a természetet.
– Remélem, így van, mert csak így sikerülhet azt is megmutatni a természetből, ami mellett sokan elrohannak. Keveseknek jut eszébe, hogy jobban megnézzenek egy harmatos virágot a hajnali fényben, vagy hogy elgyönyörködjön abban, milyen egy nektárt gyűjtögető rovar.
– Milyen szemmel nézi egy másik természetfotós képeit?
– Ha jó képet látok, az első reakcióm az: kár, hogy nem én fotóztam. Azután boncolgatni kezdem, hogyan készülhetett, milyen optikával, milyen technikával, és megpróbálok tanulni, ötletet meríteni belőle az újabb fotózáshoz.
– Mikor mondható az, hogy jól sikerült a fotó?
– Akkor, ha valahányszor ránézek, öröm fog el. Ha újra átélem azt a hangulatot, amit készítésekor éreztem. Ha ebből másoknak is át tudok adni valamit, akkor sikerült jól a kép.
– Mióta foglalkozik a természetfotózással? Tanulta valakitől a mesterséget?
– Tizennégy éves korom óta minden szabad időmet a természetjárásnak és fényképezésnek szentelem. Arra azonban már nem emlékszem, azért kezdtem-e fotózni, mert láttam valami szépet, vagy azért, mert fotótémát kerestem.Nem tanultam a fényképezést, autodidakta vagyok. Persze, voltak és vannak példaképeim, akiktől szívesen tanulok.
– Mik a kedvenc fotótémái?
– Tizenévesen minden érdekelt, mindent lencsevégre kaptam, amibe belebotlottam. Az utóbbi időben azonban főleg virágokat, gombákat, rovarokat fényképezek. Elsősorban azért, mert szerintem a természetben a legváltozatosabb témákat az egészen apró dolgokban lehet megtalálni. Elég egy négyzetméternyi füves területre lehasalni, és máris kinyílik előttünk egy nyüzsgő, élettel teli világ.
– Biztosan voltak kalandjai fotózás közben.
– A
természetjárás önmagában is csupa kaland, a fotózás pedig még ezt az élményt
is megsokszorozza. Gemencen esett meg velem egyszer tavasszal, amikor már
délután hazafelé tartottunk, hogy egy rét túloldalán vaddisznókat vettünk
észre. A barátommal szép lassan arrafelé kezdtünk kúszni, a szél és a fények
is kedvezőek voltak. Túl nagy reményt nem fűztem a sikerhez, így a gépben
lévő filmet egy kocka híján – meglehetősen távolról – elfényképeztem. Ahogy
közeledtünk a konda felé – egyáltalán nem vettek észre bennünket –, sikerült
négy méterre megközelítenem egy anyadisznót, amint pár napos kicsinyeit
szoptatta. Húsz percen keresztül néztem a szoptatást és a játszadozó kismalacokat
az egyetlen megmaradt filmkockával a fényképezőgépemben! Az egyik kismalac
egészen elém jött, és másfél-két méterről belenézett az objektívbe. A következő
tekercs azonban messze mögöttem, a fotóstáskámban volt. Azóta a zsebembe
is rakok tartalék filmet.
– Sok helyen megfordulnak a fotósok és látják a változást a természetben, sokan meg is örökítik azokat, jót és rosszat egyaránt. Milyenek a tapasztalatai?
– Én sajnos – koromnál fogva – nem járom régóta a természetet, de a változás így is sokszor szembeötlő. Szomorú, hogy mindent elönt a szemét, a lakóhelyem közelében a még meglévő homoki tölgyesen ma is végeznek tarvágást, gyepeket törnek fel, ahova még pár éve hajnalonként fotózni jártam. A pozitív változás nagyon ritka. Sajnos még mindig a természeten a legkönnyebb átgázolni.
– A természetfotózásból meg lehet élni Magyarországon?
– Nem hiszem. Csak külföldön. Inkább az a kérdés, hogy tudunk-e ma itthon annyit áldozni a természetfotózásra, hogy lépést lehessen tartani a világ természetfotósaival.
– Mióta tagja a NaturArtnak?
– Nem vagyok tagja a szövetségnek, bár hét-nyolc évvel ezelőtt próbálkoztam, akkor elutasítottak. Ekkor még egészen egyszerű volt a felszerelésem, a fotózás iránti lelkesedésem viszont annál nagyobb. Így most teljesen függetlenül fotózom, sehova sem tartozom, aminek megvannak persze az előnyei is.
– Volt már kiállítása valahol? Csak itthon fotózik?
– Három önálló kiállításom volt eddig. Igen nagy megtiszteltetés számomra, ha ismeretterjesztő folyóiratok címlapján jelenhetnek meg képeim, például a Természet Világában, a TermészetBúvárban, vagy fotográfiai szaklapokban. Nagyrészt Magyarországon járom fényképezőgépemmel a természetet, de szerencsés helyzetben vagyok, mert Méntelek, ahol élek, rengeteg fotótémát kínál. Távoli helyekre még nem jutottam el, csak a környező országokban fotózok alkalmanként.
– Vannak-e álmai, vágyai, melyeket el szeretne érni?
– Mindig voltak és vannak álmaim, vágyaim. Egy-egy új objektív
mindig is az aktuális vágyaim közé tartozott. Ezen kívül szeretnék eljutni
a Bajkál-tóhoz, és amit csak lehet, lencsevégre kapni. Remélem, egyszer
megvalósul.
| Természet Világa, | 133. évfolyam, 12. szám, 2002. december
https://www.chemonet.hu/TermVil/ https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ |
Vissza a tartalomjegyzékhez