Beszélgetés Tisza Lászlóval
Tisza László fizikus, a Boston melletti Massachusetts Műszaki Egyetem (MIT) nyugalmazott professzora, a termodinamika világhírű művelője, de mindenekelőtt a szuperfolyékony hélium megértéséhez elvezető kétfolyadékos modell megalkotója hazalátogatott az Európai Fizikai Társulat budapesti konferenciájára, hogy a száz éve született Wigner Jenő tudományos hagyatékáról elemző előadást tartson. Az élvezetes előadásban néhány meglepő, talán enyhén provokatív állítás is elhangzott, ami alkalmat teremtett arra, hogy rögtön a közepén kezdhessük az itt leírt beszélgetést.
– Professzor úr úgy fogalmazott, „a kvantummechanikát még mindig nem fogadják teljes bizalommal”. Miért gondolja így?
– A bizalom
talán nem a megfelelő kifejezés, inkább úgy mondhatnám, hogy a kvantummechanikát
szokás paradoxnak tekinteni. Laloë francia fizikus írt egy nagyon szép,
hosszú, jól átgondolt cikket 2001 júniusában az American Journal of
Physics című folyóiratba. A tartalmát úgy lehet összefoglalni, hogy
bár a kvantummechanika nélkülözhetetlen, tulajdonképpen még mindig nem
értjük sokkal jobban, mint azelőtt. Az, hogy a kvantummechanika paradox,
nagyon sajnálatos kifejezés. Úgy hiszem, egy elfogadott fizikai elmélet
nem lehet paradox. Paradoxon csak úgy keletkezhet, hogy az elmélet ellentétben
áll valamilyen elismert dogmával, amelyet magától értetődőnek tekintenek.
Gondoljunk Kopernikuszra. Amikor előállt az elméletével, akkor a mozgó
Föld paradox volt, mert axióma volt, hogy a Föld nyugalomban van – hiszen
látjuk, hogy nyugszik. Ezért sokáig matematikai trükknek tekintették, amit
Kopernikusz csinált, és csak akkor tűnt el a paradoxon érzése, amikor Kepler,
Galilei és Newton teljesen új elméletet dolgozott ki, ahol a relativitás
része volt a mechanikának, tehát a mozgó és a nyugvó Föld elméletileg egyenjogú
lett.
A Kopernikusz és Newton nevéhez fűzhető megszabadulás az évezredes előítélettől fontos ismeretelméleti fordulópont volt. Ezt a fordulópontot szeretném úgy általánosítani, hogy alkalmazható legyen a modern fizikára is.
A kutatásnak két fázisa van. Az első a fölfedezés, amikor a fölfedezők a tradicionális gondolatkörben élnek, de ennek ellenére képesek a tradíciónak ellentmondó gondolatokat kifejleszteni, és elfogadják azt, hogy ellentmondás van a gondolatkörükben. Mind Bohr, mind Einstein kitűntek azzal, hogy képesek voltak olyan gondolatkörben gondolkozni, amelyet ők nem fogadtak el igazán. Azt hiszem, nagyon fontos, hogy bekövetkezzék egy második fázis, amikor a fölfedezők megszabadulnak a dogmától. Akik még a lapos Földben hittek, azok számára az antipódus lakói a fejükön jártak, és paradoxon volt, hogy a Föld gömb alakú lehet. Manapság ez már nem paradox. Einstein speciális relativitása abban különbözik a Lorentz–Poincaré-változattól, hogy ő felismerte a newtoni abszolút idő korlátait. A kvantummechanikában az a helytelen, hogy soha nem értünk el erre a második fázisra, amikor azt is megértenénk, mi volt az az előítélet, ami miatt a kvantummechanikát paradoxnak tekintették. Kell, hogy legyen ilyen előítélet: a kvantummechanika nem lehet paradox, mert annyira hasznos és elengedhetetlen. Csak valamilyen előítélet miatt tekinthetjük paradoxnak. Engem nagyon érdekel, hogyan szabadulhatunk meg ettől a dogmától.
Lényegében arról van szó, hogy Newtonnak kétféle részecskefogalma volt. Az egyik a mechanikai, amelyet a Principiában írt le: itt a részecskék permanensek, nem lehet őket teremteni és elpusztítani, csak a helyüket változtatják. Az Optikában viszont fényrészecskékről is beszélt, amelyek elnyelődnek és kibocsátódnak, tehát létrejön és elpusztul egy részecske: ez alapvetően különböző dolog! A termodinamika például akkor keletkezett, amikor fölfedezték, hogy a kalorikum nem marad meg,és ezt komolyan vették. Ezért az, hogy lehet-e részecskéket teremteni vagy sem, nagyon lényeges különbség.
Newton az Optikában egyrészt azt mondta, nem szabad megdöbbeni azon, hogy a fény átalakul anyaggá, mert a természet szereti a változatosságot, a következőkben viszont ezt mondta: valószínűnek tartom, hogy Isten eredetileg teremtette a részecskéket, amelyeket most már nem lehet elpusztítani. Tehát két egészen különböző dolgot vetett fel, de csak a mechanikai változatot tudta matematikai formába önteni.
A matematika nagyon fejletlen volt Newton korában. A newtoni elmélet utóéletében az első nagy változás matematikai volt. A matematikusok Newton geometriai, kvázi-euklideszi mechanikáját analitikus mechanikává alakították, amelyet Euler, Lagrange, Laplace és Hamilton hozott létre. Tehát egészen más matematikát teremtettek a mechanika köré.
Newton után a klasszikus fizika lényegében két részre hasadt: az egyik a mechanikai, ahol új matematikát választottak, de lényegében nem változott meg a részecske fogalma, majd a mechanikán túl megnyílt egy másik irány, amely a fény, a hő, az elektromosság és a mágnesesség tulajdonságait kutatta. Newton elképzelése az volt, hogy új erőket kell behozni, tehát az elektromos kölcsönhatás is távolhatás ugyanúgy, mint a gravitáció, csak a tömeg helyett a töltés játszik szerepet. Megjelent azonban egy másik felfogás is, amely szerint a fény, a hő, a elektromosság és a mágnesesség a kémiai atom belső tulajdonságaival függ össze.
– Már előbb is akartam kérdezni, hogy jön ide a kémia. Mert a Wigner-előadásban ez szerepelt: „Az optika részecskéi felbomlanak és újra összeállnak más szerkezetekké: kémiával állunk szemben.”
– A kémiában vannak hidrogén- és oxigénatomok. A hidrogéngáz gyúlékony, az oxigén pedig fenntartja az égést, de ha a kettő egyesül, akkor átalakulnak vízzé, ami elfojtja a lángot, tehát ugrásszerű változás történik.
– De ezek nem az optikában szereplő fényrészecskék; ezek a megmaradó mechanikai részecskék, amelyek összekapcsolódnak, szétbomlanak, és ebben van a kémia...
– Viszont a hidrogénatom és az oxigénatom elpusztul, és valami új keletkezik. Tehát úgy, mint a fény, amely emisszió folyamán létrejön és abszorpció folyamán eltűnik, a kémiában az atomok is eltűnnek és új formában jelenenk meg.
– De azt már Dalton és Avogadro kiderítette, hogy emögött megmaradó egységek, atomok vannak.
– Ez még a klasszikus kémiában sem teljesen igaz. A megmaradás csak bizonyos korlátozott formában áll fönn. Az oxigén és a hidrogén vizet alkot; ha felbontjuk, visszakapjuk a hidrogént és az oxigént. Ilyen szempontból megmaradnak az atomok. De a víznek mégis egészen más tulajdonságai vannak, mint a hidrogénnek: a vízzel oltjuk a tüzet, ahelyett hogy fönntartanánk. Tehát a kémiai változásnál a hidrogén, az oxigén és a víz belső tulajdonságaikban különböznek.
A mechanikában az identitás a pálya fogalmán alapul. Az esti csillag és a hajnali csillag azonosak, mert közös folytonos pályán mozognak. De amikor Kirchhoff és Bunsen fölfedezte, hogy a nátrium a Napon ugyanaz, mint a Földön, akkor kiderült, hogy ez nem a közös pálya miatt van, hanem azért, mert a nátriumnak határozott belső tulajdonságai vannak. Tehát a kémiában azt kérdezzük, hogy mi az, ami a kezünkben van. Mi ez az anyag? A kémikus kvalitatív analízist végez, és meg tudja állapítani, hogy benzol vagy acetilén. Ez különbözik a mechanika kérdéseitől. A benzolban hat szénatom és hat hidrogénatom van, az acetilénben két szén- és két hidrogénatom. Három acetilénmolekula ugyanazokból az atomokból áll, mint egy benzolmolekula, de a kémikus tudja, hogy a két vegyület teljesen különböző. Ezért mondom, hogy a kémia nem a részecskék lokalizációján, hanem belső tulajdonságaikon alapul.
– A minőségek eltűnnek és újra keletkeznek... A kémia itt tehát azt a szemléletet jelenti, hogy a tulajdonságok keletkezésére és megszűnésére figyelünk, nem arra, ami megmarad. Ebbe persze a fény kisugárzása és elnyelése is beleillik. Meg a termodinamikai átalakulások. Kezdem érteni.
– Én egy kicsit másképp fogalmaznám a „kémiai-mechanikai” ellentétet. „A belső tulajdonságok” ellentéte „a lokalizáció és a pálya”. Az olyan tulajdonságok megmaradása, mint az energia, az impulzus, az impulzusmomentum, mindig fontos. Csak a részecskék megmaradását írja felül már a kémiában is a tulajdonságok állandósága, az elemi részecskék keletkezése és eltűnése pedig a lényegéhez tartozik a radioaktivitásnak és mindannak, amit a gyorsítókban látunk. Tulajdonképpen a fény kisugárzása és elnyelése is idetartozik.
A fizikus Kirchhoff barátja volt a kémikus Bunsennek. Bunsen azt mondta, hogy ha lángba nátriumot teszek, sárga lesz a láng, ha káliumot teszek, piros. Ez a kémiai analízis egy módja volt. De miután a szín fizikai folyamat, nem lehetne-e ennek kvantitatív formát adni? Kirchhoff azt felelte: dehogynem, színképelemzéssel. És a kémia és az optika együttműködött, hogy a kémiai analízis pontosabb, érzékenyebb és megbízhatóbb legyen. Tehát a kémiai és a fizikai tudás egyesítésére került sor az optika útján. Ugyanabban az évben, amikor ez történt, Clausius felfedezte a molekulák szabad úthosszát, és létrejött a kinetikus gázelmélet. Tehát párhuzamosan alakult a mechanikai irány a kinetikus gázelméletben és a kémiai az analízisben.
A kettéválás nem volt kizárólagos: például Clausius a kinetikus elméletet ugyanúgy művelte, mint a termodinamikát, ami közelebb volt a kémiához. Ugyanezt látjuk Maxwell és Faraday esetében: az elektrodinamika is a kémiai irányzaton keresztül jött föl. Faraday nagy kémikus volt, és ez segítette, hogy megszabaduljon a távolbahatás elektromos elméletétől. De nem látszott komoly ellentét. Maxwell továbbfejlesztette Faraday kémiai elméletét, ugyanakkor dolgozott a kinetikus gázelméletben is. Idővel mégis föllépett egy komoly ellentét, mert a kinetikus gázelmélet alacsony hőmérsékleten helytelen, és a termodinamika helyes marad.
Einsteinre mély benyomást tett a kinetikus gázelmélet: nagyon tetszett neki, hogy a mechanika részben megmagyarázhat termodinamikai jelenségeket is. Meglepő módon azonban nem említette, milyen fontos a színképelemzés, amiben a kémiának határozott része van, és háttérbe szorította a mechanikai mérést, mert az atomfizikában a lokalitás nehézségekre vezet. Az asztronómiai objektumok mind a helyükkel vannak meghatározva. De az másfajta identitás, hogy a nátrium a Napban és a laboratóriumban ugyanaz.
Ezzel arra akarok rámutatni, hogy a kvantummechanika Planck-féle kezdete kimondottan Kirchhoff megközelítésére vonatkozott. Tehát ez a kémiai vonal folytatódott, és a kvantummechanikai elmélet ebből bontakozott ki. Planck kimondottan kémiai orientációjú volt. A kvantumelmélet minden paradoxon nélkül folytatódik ebből a kémiai ágból. A paradoxon akkor lép fel, ha azt kívánjuk, hogy a newtoni mechanika érvényes legyen az atomra. De amikor Rutherford felfedezte az atommagot, kiderült, hogy ha a newtoni mechanika szerint számolnak, akkor az atom összeomlik, nincs stabilitása. Ha viszont az atomoknak hullámtermészetük van, mint a kvantummechanikában, akkor nem esnek össze. Kirchhoff már megfogalmazhatta volna a részecske-hullám dualitást, mert a nátriumot spektrométerrel mint hullámfogalmat mérték, de kétségtelen volt, hogy minden fénysugár egy atomból jön. A fénysugárnak hullámjellege van, mégis diszkrét részekben emittálódik vagy abszorbeálódik. Tehát a kvantummechanika folyamatosan következik a Bunsen–Kirchhoff-féle optikus kémiából, de nem folyamatosan, csak töréssel érhető el a kinetikus gázelmélet felől. Így helytelen az az elvárás, hogy a kinetikus gázelmélet alkalmazható legyen a molekulák belsejére. És az ember akkor érzi úgy, hogy itt valami paradox van, ha nem hajlandó elfogadni ezt. Nagyon érdekes, és Einstein pszichológiájára egész meglepően utal egy idézet: egyik cikkében azt mondta, hogy tekintettel a kvantumelméletre, a fizika és a kémia között már nem lehet határozott különbséget tenni (Verhandlungen der Deutschen Physikalischen Gesellschaft, 16, p. 820 (1914)). Tehát ő akkor már egészen világosan látta, hogy a kémiai kapcsolat része a kvantumelmélet. Érthetetlen, később miért ellenezte annyira, hogy Bohr megváltoztatta a newtoni mechanikát. Ez meglepő dolog; a legnagyobb fizikus is a tradíciót tanulja, de képes túllépni azon, tehát elfogadja, hogy vannak jelenségek, amelyek nem egyeznek a tradícióval, és a fejében a kétféle dologgal együtt tud dolgozni. Idővel fel kell ismernünk, hogy nincs paradoxon, ha elfogadjuk, hogy nemcsak mechanika van, hanem optikus kémia is.
Tény, hogy ez nem népszerű felfogás. Én ezt gondolom, de Wigner álláspontja ezzel nem teljesen egyezik, mert ő is a mechanikai tradícióban nőtt fel, bár nem teljesen, hiszen vegyészmérnök is volt. Azt hiszem, hogy az ő puritán, szigorú gondolatmenete nem fogadott el paradoxont. Tehát tulajdonképpen remélte, hogy a paradoxon el fog tűnni. Ilyen szempontból mondom, hogy „mérlegeljük az örökségét.”
– Wigner tehát a kvantummechanikában inkább a mechanikai tradíciót folytatta. Az, hogy eredetileg vegyészmérnök volt, nem hatott későbbi kvantummechanikai tevékenységére, szemléletére? Összetalálkozott a kettő az ő személyében?
– Igen. Ő nagymértékben kémikus is volt. A magkémiának, de az egész atomtechnikának is Wigner volt az igazi megalapítója. Az előadásban említettem azt az anekdotát, amely abból az időből származik, amikor Wignert kérték fel a plutóniumtermelő atommáglya megépítésére. A Du Pont vegyipari céget bízták meg a kivitelezéssel. A Du Pont emberei azt mondták: dr. Wigner, mi vegyészmérnökök vagyunk, meséljen el nekünk mindent a magfizikáról, a többi a mi dolgunk. Erre Wigner azt felelte: tévednek, én vegyészmérnök vagyok. Valóban nagyon komoly szerepe volt a plutóniumgyártás megteremtésében; egyesítette magában a fizikust és a vegyészmérnököt.
Annak idején a kémiát mesterségnek, a matematikai fizikát pedig valami nagyon előkelő dolognak tekintették. A mechanika és a kémia gyökerei a történelem előtti időkre nyúlnak vissza. A kövek, dárdák, nyilak hajítása mechanikai tevékenység. A tüzet több tízezer éve használjuk sütésre-főzésre és több ezer éve kohászatra; a festőanyagok készítése, a kenyér és az alkohol gyártásánál végzett fermentáció is kémia, de mindezeket a mesterségeket praktikus, nem tudományos célból űzték. Amikor a babilóniaiak felfedezték, hogy az évszakok változása, ami olyan fontos a mezőgazdaságban, tükröződik a csillagkonfigurációk változásában, természetes volt, hogy geocentrikus körökben mozogtak. De a mechanika csak akkor lett igazán tudományos elv, amikor feladták a geocentrikus köröket.
A dogmák feladása nagyon fontos. Kár, hogy ez a XX. században sajnálatosan háttérbe szorult, mert romantikusan érdekes ellentétes fogalmakkal játszani. Arthur I. Miller fizikatörténész írt egy könyvet, amelyben párhuzamot von Einstein és Picasso között abból a szempontból, hogy mind a ketten eltértek a tradícióktól. Erre én azt mondom: ez nem a teljes történet. Amikor Einstein eltért a newtoni abszolút időtől, akkor erre objektív oka volt. Picasso ezzel szemben sose mondta, hogy kötelező úgy nézni az avignoni kisasszonyokat, ahogy ő látja őket, és a normális nézőpont helytelen volna: ő csak érdekesnek találta a sajátját. Tehát az objektív igazság bizonyos fokig háttérbe szorul attól a romantikus hangsúlytól, hogy a forradalmi szakítás a tradícióval önmagában érdekes. Végeredményben a matematikai fizikában nagyszerű, hogy el tudjuk választani a dogmát az értékes örök tradíciótól. Ez a leglényegesebb pontja annak, amit mondani szeretnék.
Amikor Tisza professzort saját munkájáról, a szuperfolyékony hélium kétfolyadékos modelljének történetéről és a Harkovban töltött évekről kezdtem kérdezni, beszélgetésünk félbeszakadt. A válasz néhány hét múlva e-mailben érkezett meg.
1935 és 1937 között Landau csoportjánál voltam Harkovban. Bár ezalatt Weisskopf és Placzek is megfordult ott látogatóként, a helyet maga Landau tette fontossá. Míg a legtöbb fizikus a relativitás és a kvantummechanika különösségét szerette hangsúlyozni, Landau számára ezek eszközök voltak, amelyek nagymértékben kiterjesztették az elméleti fizika látókörét. A híres elméleti fizikai könyvsorozatának is az volt az – elért – célja, hogy ezt a tényt demonstrálja. Landau köre olyan emberek hihetetlenül harmonikus csoportja volt, akik ennek a gondolatnak a kifejlesztése iránt kötelezték el magukat. Rám különösen mély benyomást tett Landaunak a fázisátalakulásokon végzett munkája, ezeket a cikkeit én fordítottam németre publikáció céljából. Számára a termodinamika élő diszciplína volt, amely összhangban van a kvantummechanikával és alkalmazható anyagszerkezeti problémákra. Ez nagyon különbözött attól, amit Max Borntól tanultam. Erősen vonzott a fogalmi elemzés túlsúlya a hosszú számításokkal szemben, és elhatároztam, hogy ebbe az irányba fogok orientálódni, de a megfelelő probléma kiválasztása kétségesnek tűnt.
1937 hozta meg a változást. Landau Moszkvába utazott, én Budapestre, és szeptemberben már Párizsban voltam, Fritz Londonnal szoros kontaktusban. Oxfordi évei alatt Fritz a kvantumkémiáról áttért az alacsony hőmérsékletek fizikájára, a szupravezetés és a folyékony hélium vizsgálatára. A London fivéreknek a szupravezetésre vonatkozó makroszkopikus elmélete készen állt, a mikroszkopikus elmélet csak húsz évvel később született meg. A folyékony hélium a szunnyadás állapotában volt. Bombaként robbant, amikor 1938 januárjában Kapica és Allen felfedezte a szuperfolyékonyságot. London azzal reagált, hogy felélesztette az addig kételkedéssel fogadott Bose–Einstein-kondenzációt. Lelkesen fogadtam ezt a gondolatot, és egy lépéssel továbbmentem. Észrevettem, hogy a kapillárisokban megfigyelt szuperfolyékonyság ellentmondani látszik a folyadékban rezgő korongok csillapodásának, akár a hidrodinamika, akár a kvantummechanika kereteibe próbáljuk beilleszteni. Azt állítottam, hogy az egyetlen kiút, ha két sebességmezőt feltételezünk ugyanabban a folyadékban, bár ez ellenkezett a létező „józan ésszel”. London nem kért belőle, és minden elméleti fizikus vele értett egyet. Eleinte nem láttam reményt kvantitatív elmélet kifejlesztésére, de publikáltam egy spekulatív cikket kvalitatív meggondolásokkal, amelyeket a kísérletezők jól fogadtak, mint egyfajta keretet a kísérletek leírására.
Felbátorítva ettől a sikertől, elhatároztam, hogy nem engedek a negyvennyolcból és előjövök egy nyíltan „őrült” feltevéssel. Megtartva a két sebességmező ötletét, azt vetettem fel, hogy két folyadék valóságos keverékével állunk szemben. Néhány további közelítéssel kvantitatív eredményekre jutottam. Ugyanúgy meglepődtem, mint bárki más, amikor az jött ki, hogy a folyékony hélium II-ben „hőmérsékleti hullámok” létezése várható, és instrukciókat is tudtam adni megfigyelésük módjára. Senki sem próbálta meg.
1939 őszén a Journal de Physique című folyóiratban két cikket publikáltam, amelyekben helyesbítettem egyszerűsítő feltevéseim némelyikét. Ezeket a cikkeimet azonban csak az ekkor már elkezdődött háború befejezése után láttam nyomtatásban. A háború évei alatt nyugaton leállt a kísérleti alapkutatás, nem úgy a Szovjetunióban; Kapica folytatta kísérleteit a héliumon, és 1941-től kezdve Landau egy cikksorozatban fejtette ki az ő kétfolyadékos elmélet-változatát. Elvontabb interpretációja jóval fölötte állott az én makroszkopikus elméletemnek, de az ő „második hangja” igencsak hasonlított az én „hőmérsékleti hullámomra”. Később, amikor a jelenséget kísérletileg igazolták, London, aki 1939-től a Duke Universityn volt, kifejezte nekem azt a véleményét, hogy ez a kísérlet nem tesz különbséget Landau és énközöttem. A kettőnk által megjósolt hőmérsékletfüggések megkülönböztethetetlenek voltak egész 1 K hőmérsékletig, ami a negyvenes években elérhető tartomány határát jelentette.
1950 körül a kísérletek továbbhaladtak az alacsonyabb hőmérsékletek felé, és döntően Landau elméletét igazolták. Ezt én nagy kudarcként éltem meg, de hosszú távon hasznos tanulságot hozott. Elhatároztam, hogy felhagyok a merész spekulációkkal, és a következő évtizedben a klasszikus termodinamika kiterjesztése felé fordultam, ragaszkodva a szigorú matematikához. Ebből nőtt ki Generalized Thermodynamics (Általánosított termodinamika) című könyvem (MIT Press, 1966), ami nagyon megbízható munka, de semmi szenzációs nincs benne.
Ezzel még nem szeretném lezárni a történetet. Landau makroszkopikus kétfolyadék-elmélete határozottan jobb az enyémnél, amely csak időleges szerepet töltött be. Más kérdés, hogy Landau tagadta az egész Bose–Einstein-kondenzáció fizikai jelentőségét, és valamiféle „kvantumhidrodinamikát” tett a helyébe. Úgy gondolom, hogy ez egyáltalán nem vált be, míg a Bose–Einstein-kondenzáció lényeges szerepe indirekt megerősítést nyert a hélium 3-as izotópjának egészen másféle viselkedése által. A Bose–Einstein-kondenzáció iránt az utóbbi néhány évben jelentős érdeklődést váltott ki a jelenség megfigyelése az atomos gázokban.
Két évvel ezelőtt e-mailben feltett kérdést kaptam a párizsi Ecole Normale
Supérieure-ből: „Át lehetne alakítani a szuperfolyékonyság Landau-féle
elméletét úgy, hogy az összhangba kerüljön a Bose–Einstein-kondenzációval?”
Azóta egy sor előadásban elemeztem ezt a kérdést. A negatív oldaláról nézve,
a hélium-probléma még mindig nagyon nehéz, és nem az a fajtája a feladatoknak,
amelyhez jelentős eredmény esélyével nyúlhatnék hozzá. Ezzel szemben hiszem,
hogy a kvantumstatisztika fontos tényező annak tisztázásában, miként viszonyul
a mechanika részecskefogalma a kémiában és a kvantummechanikában megjelenőhöz.
Ezt a problémát hangsúlyoztam a Wigner-cikkemben is.
| Természet Világa, | 133. évfolyam, 12. szám, 2002. december
https://www.chemonet.hu/TermVil/ https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ |
Vissza a tartalomjegyzékhez