VÉLEMÉNY

Elôrebocsátom, hogy Bôdy Zoltánt csakis köszönet illeti Fred Pearce "Greenhouse Wars" c., a New Scientistben megjelent cikkének ismertetéséért. Ha most kritikai megjegyzéseket teszek, ezek nem Bôdy Zoltánnak szólnak, hanem az általa ismertetett cikk szerzôjének.

Pearce "hadijelentése" azt sugallja, hogy a politika által távirányított tudósok csatározásának fô frontvonala a "melegedéspártiak" és a "szkeptikusok" között húzódik. Akiket "szkeptikusoknak" nevez, azokat nemcsak azon az alapon sorolja egy táborba, hogy kételkednek a "melegedéspártiak" állításaiban, hanem még inkább azon az alapon, hogy az éghajlatváltozás veszélyét mondvacsinált problémának tartják. Vagyis úgy tálalja a dolgot, hogy valaki vagy hisz a (fokozatos) globális melegedésben, vagy egyáltalán nem is hiszi, hogy az emberi tevékenység veszélyezteti a globális éghajlatot. Szögezzük le, hogy ez teljesen hamis beállítás.

Az általa megszólaltatott tudósok oly sok mindenrôl beszélnek, hogy az avatatlan olvasó nem is képzelheti, hogy ebbôl a kavalkádból bármi kimaradhatott. Pláne azt, hogy éppen a kérdés lényege maradt ki. Pedig a cikkben porondra lépôk vitája szinte csak arról folyik, hogy a valóságban eddig tapasztalt globális melegedés miért nem olyan mérvû, mint amilyet az ez idô szerint legjobbnak vélt számítógépes éghajlat-szimulációs modellek elôre jeleztek. Akik erre magyarázatot próbálnak adni, azokat Pearce úgy mutatja be, mintha minden áron csak a modellezôk mundérját védenék. Így esik szó az elemzéseket megzavaró természetes "meleg periódusról", a Pinatubo-vulkán kitörésébôl származó por hatásáról, a "vízgôz-visszacsatolás" körüli vitákról, az ipari eredetû aeroszol hûtô hatásáról, Ben Santer állítólagos manipulációiról (ezt az úriembert manapság elég sok támadás éri, mint a Természet Világa 1997. decemberi számában megjelent "Kellemetlen meglepetések az üvegházban" c. cikkemben is leírtam), a sztatoszférikus ózon mennyiségének csökkenésérôl és más effélékrôl.

Ezek után – elég logikátlanul – jön a konklúzió, miszerint végül mindenki elfogadja, hogy 2030-ig kb. másfél fokos globális melegedés lehetséges, csak abban a tekintetben divergálnak a vélemények, hogy ezt mennyire kell komoly dolognak tartani. Eléggé langyos befejezés egy izgalmasnak szánt hadijelentés végén.

W. Dansgaard kutatócsoportja 1993-ban és 1994-ben Grönland középsô részén két, egyenként 3000 méter mély kutatófúrást végzett. Az 1993. évi fúrás jégmintáinak izotopikus etemzése az itt bemutatott száztízezer évre visszamenô hômérsékleti görbét eredményezte. Látható, hogy a legutóbbi tízezer évben a grönlandi éves középhômérséklet szinte változatlan volt, a megelôzô százezer évben viszont drámai ingadozások történtek és az átlaghômérséklet a maihoz képest kb. 16 oC-kal hidegebb volt. A függélyes skála az évek számát mutatja ezer években kifejezve; a 0 értékhez tartozó évszám: 1993

A legnagyobb buktató az, hogy a kutatók olyasmirôl sosem beszélnek, ami számukra trivialitás. Viszont egy olyan ismertetôben, mely a nagyérdemû publikumnak szól, éppen a trivialitásokat kell hangsúlyozni, mert általában azok világítják meg a kérdés lényegét. Ami a szakember számára magától értetôdô, a többiek számára nem feltétlenül az. Ha valaki úgy próbál képet kapni egy bonyolult tudományos problémáról, hogy kihallgatja, mit beszélnek a kutatók egymás között, az kb. olyasmire vállalkozik, mint aki abból próbálná leszûrni a labdarúgás szabályait, hogy miket mondanak a játékosok egymásnak az öltözôben.

De mirôl is van itt szó? Mi az a trivialitás, amit minden globális éghajlatváltozásról szóló népszerû ismertetôben elôre kellene bocsátani? Nos egyszerûen az, hogy két dolgot biztosan tudunk: egyrészt azt, hogy az éghajlat nem változatlan és nem változtathatatlan, mert bôven van bizonyíték arra, hogy a Föld története során nagyon is változott (ábra), másrészt azt, hogy az óceán és a légkör mûködésében vannak érzékeny pontok, ahol az emberi tevékenység zavarokat okozhat.

A Természet Világa decemberi számában megjelent, fentebb már említett cikkemben, továbbá a Magyar Tudomány 1997/10. számában már részletesebben leírtam, hogy Wallace Broecker amerikai oceanográfus hipotézise szerint az éghajlat alakításában kulcsszerepet játszó óceáni vízkörzés radikális változást szenvedne, ha az Atlanti-óceán északi részén, pl. egy kezdeti éghajlat-melegedés következtében, a jéghegyek olvadni kezdenének és a Golf-áram felszíni vizéhez többletédesvíz adódna hozzá. Ugyanis e térségben a víz szalinitásának nem sokkal kell csökkennie ahhoz, hogy az észak-atlanti koncentrált vízsüllyedés, mely jelenleg az egész vízkörzés motorja, leálljon. A számítások szerint az üvegházhatású gázok (szén-dioxid stb.) koncentrációjának ember okozta növekedése elôidézheti az itt említett fordulatot, ami pedig olyan drámai éghajlat-ingadozásokat indíthatna el, melyekrôl Fred Pearce beszélô partnerei említést sem tettek.

A tartalmi hiányosságokon túlmenôen Pearce cikkének stílusa is zavaró. Bár Bôdy Zoltán összefoglalója nagymértékben tompítja Pearce excesszusait, két dolog mégis feltûnhet az olvasónak. Egyrészt Pearce fitogtatja a bennfentességet (azt a látszatot kelti, hogy a kutatómûhelyek bizalmas titkaiba engedi belesni az olvasót). Talán ezt a célt szolgálja pl. az a durván sértô megjegyzés is a földrajztudósokról, melyet Pearce a "szkeptikus gurunak" titulált Dick Lindzen szájába ad.

Másrészrôl, az elôbb említett bennfentességgel teljesen összeegyeztethetetlen módon, Pearce a "pártatlan riporter" szerepét is eljátssza. A tájékozatlan olvasó nem tudja eldönteni, hogy melyik oldalon áll, mert úgy tesz, mintha az érveket és szempontokat csak egyszerûen egymás mellé helyezné. Más kérdés, hogy ezeknek az érveknek és szempontoknak a súlya nagyon különbözô, tehát azonos szintre való helyezésük voltaképpen manipuláció.

A pártatlanság olyasmi, amit a politikai újságírásban ma már normának lehet tekinteni, és amit ugyan nem mindig tartanak be, de legalább törekszenek a látszatára. A tudományos újságírás területén most divat lett ennek a pártatlanságot fitogtató stílusnak az utánzása, ami rendben is volna. De valami határt mégis tisztelni kellene. Ahogy egy politikai interjúban azt azért minden tisztességes riportertôl elvárják, hogy pl. az emberiesség elleni (fajüldözô stb.) megjegyzésektôl világosan elhatárolja magát, a tudományos újságíróktól is elvárható, hogy a racionális érvekkel és tényekkel alátámasztott megállapításokat ne tegyék ugyanarra a szintre, mint a teljes sületlenségeket. Persze ehhez hozzátehetô, hogy csak az tud különbséget tenni, aki elég jól érti a szóban forgó kérdéseket, illetôleg vette a fáradságot, hogy elvégezze a házi feladatot.

Vissza a tartalomjegyzékhez