KLÍMAKUTATÁS

Cikkünk arról az élesedô vitáról próbál képet adni, mely a globális melegedés hipotézisének elszánt hirdetôi és nem kevésbé elszánt ellenzôi között zajlik. A szerzô szóhasználata szerint az említett hipotézis hívei a "melegedéspártiak", ellenzôi pedig a "szkeptikusok".

Az utóbb említett szkeptikusok egyik prominens személyisége Pat Michaels, a Virginiai Egyetem klimatológusa, aki meg van gyôzôdve arról, hogy a vélemények sodra most éppen az ô javára fordul, s a vele szemben állók (a melegedéspártiak) saját következetlenségeik súlya alatt összeomlóban vannak. Ezt arra alapozza, hogy az elmúlt években a felszínközeli globális léghômérséklet nem úgy alakult, ahogy a fôsodorban mûködô kutatók által legjobbnak minôsített számítógépes klímamodellek szerint alakulnia kellett volna. Az eltérés abban áll, hogy bár a léghômérséklet a troposzféra alsó szintjében kb. 20 éve nagyon lassan emelkedik, de 3 km-rel a felszín felett már inkább lehûlés ment végbe. A modellek szerint a teljes troposzférában (vagyis kb. 10 km magasságig) vártak melegedést, s arra számítottak, hogy a magasban történô lehûlés (mely az üvegházhatás növekedésével szükségképpen együtt jár) csak a sztratoszférában mutatkozik.

A szkeptikusok csaknem egy évtizeden át vitatták a melegedéspárti éghajlat-modellezôk feltevéseit. Ennek ellenére a 80-as évek végétôl a globális melegedés fenyegetése az újságokban fôcímmé lépett elô, ami – a szkeptikusok szerint – azért történhetett meg, mert a melegedéspártiak a tényeket elferdítették és a problémát túlhangsúlyozták. Emiatt a szkeptikusok ingerülten panaszkodnak (bár éppen panaszra nem sok okuk van, mert ôk aztán igazán bôségesen élvezik a szén-dioxid-emisszió korlátozására irányuló nemzetközi akciók miatt egyre idegesebb ipari–kereskedelmi érdekcsoport támogatását, ami anyagiakban is kifejezésre jut).

A történet fôszereplôi egyelôre változatlanul a melegedéspártiak, akik rendületlenül menetelnek a személyes és szakmai indíttatású ócsarlasok állandó kereszttüzében (illetôleg annak ellenére) a maguk választotta úton. A támadások hangnemére jellemzô Dick Lindzen szkeptikus guru (MIT) kijelentése, mely szerint a melegedéspártiak köreiben dominálnak "a tudományos társadalom legaljáról való olyan fickók, mint pl. a földrajztudósok".

A szkeptikusok érvei közé tartozik az is, hogy az 1979 óta végzett mûholdas léghômérséklet-mérések – ellentétben a felszíni mérésekkel – egyáltalán nem jeleznek felmelegedést. A melegedéspárti Jim Hansen (NASA) erre azt mondja, ebbôl csak az látszik, hogy valami alapvetô hiba van a mûholdas hômérsékletmérések adataiban.

Egyik félnek sincs igaza, száll be a vitába John Christy, aki tíz évig baptista lelkészként mûködött Kenyában, s csak azután kötelezte el magát az éghajlattudománynak. Szerinte egyszerûen arról van szó, hogy az adatokat a mérési idôszak mindkét végén eltorzította valami más hatás, melynek semmi köze az éghajlat melegedéséhez. Amikor a mûholdas méréseket megkezdték, a Csendes-óceán térségében éppen egy rövid ideig tartó (természetes okokra visszavezethetô) meleg periódus volt; a mérési sorozat legutóbbi szakaszában pedig a fülöp-szigeteki Pinatubo-vulkán kitörése következtében magasba került por hûtô hatása érvényesült. Ha mindkét torzítást kiszûrjük, Christy szerint igen enyhén melegedô tendenciát kapunk eredményül.

A meteorológiai rádiószondák (mûszerrel felszerelt léggömbök) régebbi adatai szerint a hatvanas évek végétôl a hetvenes évek elejéig a felsô troposzférában erôs melegedés volt észlelhetô, ugyanakkor a troposzféra alsó részében gyengén lehûlô tendenciát találtak. Aztán mindez az ellenkezôjére fordult: a felszínközeli réteg melegedett, feljebb pedig a hômérséklet stabilizálódott, ill. csökkent. Ezt az átfordulást eddig senki sem tudta megmagyarázni. David Parker, a brit meteorológiai hivatal kutatója úgy véli, hogy az elmúlt három évtizedben végzett hômérsékletmérések nem azt mutatják, amit a modellek elôrejelzései alapján várni lehetett. Szerinte ezt az okozza, hogy a meteorológiai elmélet, amely alapján az éghajlatmodellek mûködnek, a troposzféra alsó és felsô része között a valóságosnál sokkal szorosabb kapcsolódást tételez fel.

A szkeptikusok úgy vélik, hogy ezen a ponton megtalálták az éghajlatmodellek Achilles-sarkát. Ha ugyanis a modellek rosszak lehetnek a tekintetben, hogy a felszínközeli réteg felmelegedése hogyan adódik át a troposzféra magasabb rétegeinek, akkor ez többek közt azt is jelentheti, hogy a modellek nem képesek jól kezelni a vízgôz forgalmát a troposzféra különbözô rétegei között. Márpedig ez már alapvetô fontosságú kérdés, mert a globális melegedés veszélyének szószólói az érveiket fôleg arra alapozzák, hogy a szén-dioxid-koncentráció emelkedésébôl származó kezdeti felmelegedést egy másik mechanizmus, az ún. "pozitív vízgôzvisszacsatolás" nagymértékben (akár többszörösére) erôsítheti. (Ez a pozitív visszacsatolás a feltételezés szerint úgy mûködik, hogy a felszín melegebbé válása folytán növekszik a párolgás útján légkörbe kerülô víz mennyisége, amitôl viszont még nagyobb mértékben nô az üvegházhatás és így a melegedés – és így tovább.)

Más szkeptikusok a pozitív vízgôzvisszacsatolást egyszerû kvalitatív okoskodás oldaláról is megkérdôjelezik. Roy Spencer, a NASA Marshall Ûrrepülési Központjában pl. azt gondolja, hogy a melegebb troposzféra a magasabb rétegekben nem feltétlenül tartalmaz több vízgôzt, márpedig az üvegházhatás szempontjából a magasabb rétegek vízgôztartalma sokkal fontosabb, mint az alacsonyabb rétegeké. (Közbevetve: Keith Shine, a Readingi Egyetemrôl, ezt vitatva azt mondja: "igaz, hogy egyetlen vízmolekula sokkal fontosabb a magasban, de hát az alsó rétegekben igen sok molekula van".)

A szkeptikusok álláspontja az, hogy ha a melegebb óceáni felszínrôl több víz kerül párolgás útján a légkörbe, ezzel fôként az esôt okozó felhôk mennyisége nô, és ezekbôl a felhôkbôl a víz hamar kihull. Tehát a többletvíz csak rövid ideig marad a légkörben. A felsô troposzférába csak az a víz jut el, mely a felhôkbôl újra elpárologva felfelé mozog. Ha a felhôkbôl több esô hull ki, kevesebb marad újbóli elpárolgásra, tehát kevesebb juthat a felsô troposzférába. Leginkább a már említett Dick Lindzen érvel amellett, hogy a vízgôzzel kapcsolatban inkább negatív, mint pozitív visszacsatolásra kell számítani. Más szavakkal: a troposzféra vízgôztartalmával kapcsolatos változások inkább ellensúlyozzák, mint erôsítik a szén-dioxid-koncentráció növekedésébôl származó kezdeti globális felmelegedést.

Ezek olyan érvek, melyekkel egyelôre nem lehet mit kezdeni. Az IPCC (Intergovernmental Panel on Climatic Change) 1996-ban nyilvánosságra hozott ún. "második jelentése" beismeri, hogy igen komoly hézagok vannak a vízgôz-visszacsatolással kapcsolatos ismeretekben, sôt azt is, hogy éppen ebben van a jelenlegi éghajlatmodellek legnagyobb bizonytalansága. Ugyanakkor Simon Tett, a brit meteorológiai hivatal egyik csúcsmodellezôje (és egyben az IPCC említett jelentésének egyik vezetô szerzôje) miközben egyért azzal, hogy a pozitív vízgôz-visszacsatolás lehetôségét esetleg túlbecsülték, megjegyzi, hogy a negatív visszacsatolás hipotézise mellett szóló érvek, ill. bizonyítékok – ha egyáltalán vannak ilyenek – még sokkal gyengébbek.

A fô probléma egyszerûen az, hogy a globális felszínközeli melegedés sokkal kisebb, mint amekkorára a modellezôk becsülték. Hansen megállapítja: (a modellek szerint) "egyedül az ún. üvegházhatású gázok (szén-dioxid, metán, dinitrogén-oxidok, ózon és halogénezett szénhidrogének) által okozott melegedésnek kétszer akkorának kellett volna lennie, mint amekkora melegedést az elmúlt 150 évben észleltek (kb. 1 ^oC lett volna a várt melegedés, szemben a tapasztalt 0,5-0,6 ^oC-kal).

Michaels, keresve a magyarázatot, már 1990 elején felvetette a New Scientistben, hogy az ipari eredetû kéntartalmú füstköd ("szmog") nagy területeket borít be és árnyékoló hatásával jelentôsen csökkentheti a felszínre jutó rövidhullámú napsugárzás mennyiségét, vagyis ellensúlyozhatja a szén-dioxid okozta melegedést. 1994 vége felé a brit meteorológiai hivatal modellezôi – elfogadva ezt a feltevést – azt is kimutatták, hogy a két hatás együttes figyelembevétele jó közelítéssel a ténylegesen tapasztalt globális hômérsékleti menetet írja le. Allítólag ez gyôzte meg John Gummert, az akkori brit környezetvédelmi államtitkárt, hogy hagyja rábeszéltetni magát: a globális melegedés valóság.

Manapság azonban már Michaels a legnagyobb ellenzôje saját korábbi elméletének (hisz az különben is visszafelé sült el). Érve mindenesetre figyelemre méltó: arról van szó, hogy a légkörbe kerülô kéntartalmú vegyületek a légkörben csak rövid ideig "élnek", tehát nem juthatnak messzire. Mivel a legtöbb szulfát az északi féltekén emittálódik, hûtô hatását is legfôképpen ezen a féltekén várhatnánk. De nem ez történik!

Ha a szulfátok okozta hûtés jelentôs – írja Michaels –, akkor a déli féltekén gyorsabb melegedést várhatnánk, mint az északin. Az 1980-as évek végéig ez így is történt. De 1987-ben, ill. azóta is a felmelegedés jóformán megszûnt a déli féltekén, míg északon erôsödött. Michaels tehát most már szemétládába szánja a szulfátelméletet és támadja azokat, akik ezt a véleményét nem osztják. Különösen Ben Santer (Lawrence Livermore Nemzeti Laboratórium, Kalifornia) vált kirohanásainak célpontjává. A múlt nyáron egy, a Nature-ben megjelent cikkben arra utal, hogy Santer 1987-ben önkényesen véget vetett a hômérsékleti trendek elemzésének, és ez pont abban az évben történt, amikor a déli félteke melegedése megállt. Ezzel szerinte Santer leplezetten segítséget nyújtott a szulfáthipotézis fenntartásához. És ez a vád érzékeny pontot talált el, mert éppen Santer a fô szerzôje az IPCC második jelentésében az egyik kulcsfontosságú fejezetnek. A személyeskedô vita egyre hevesebb.

Mindeközben tovább folyik az okoskodás. Múlt év novemberében a Science c. folyóiratban SImon Tett hozzátette az eddigiekhez, hogy az ózontartalom csökkent a sztratoszférában. Ez persze már régebben ismert dolog volt azzal együtt, hogy ennek következtében a sztratoszférában lehûlés tapasztalható. Legújabban azonban egyes modellezôk azzal kísérleteznek, hogy esetleg ugyanez okozhatja a felsô troposzféra lehûlését is. Tett szerint az 1960–1995 közötti idôszakra vonatkozóan a modellek és a valóság egymáshoz való közelítését drámai módon megjavítja, ha a modellbe beépítjük az ózontartalom csökkenését.

Michaels szerint ebben lehet valami. Azonban azon élcelôdik, hogy az éghajlatmodellek állandó toldozása-foldozása – a célból, hogy a valósághoz igazítsuk ezeket – mélységesen tudománytalan tevékenység. Kifejti, hogy a globális melegedés lassúságára (illetve a modellek alapján várt melegedés elmaradására) két magyarázat lehetséges. Vagy az, amit a modellezôk állítanak, hogy a felmelegedést elfedi valami, pl. a szulfátok megjelenése, vagy az ózon csökkenése (hogy ez tényleg így van-e, majd kiderül, ha az elfedés gyengül, vagy az üvegházhatás erôsödik). Vagy pedig az, amit a szkeptikusok mondanak, hogy a szén-dioxid-koncentráció növekedésére az éghajlat mégsem olyan érzékeny, mint ahogyan egyes modellezôk hiszik, illetôleg hogy a pozitív vízgôz-visszacsatolás csupán illúzió.

A modellezôk önbizalma kétségtelenül erôsen megsérült a modellek szinte folyamatos, kényszerû revíziói míatt. A szkeptikusok legnagyobb problémája viszont az, hogy ôk nem is próbálnak koherens elképzelést letenni az asztalra arról, hogy szerintük hogyan is "mûködik" valójában a légkör. Ôk csak a gyenge pontokat keresik, s valahányszor rábukkannak egy-egy bizonytalanságra, azt rögtön arra használják fel, hogy kijelenthessék: a globális üvegházhatás nem probléma. Shine így beszél Lindzenrôl: ;,ÁIlandó kétségek között vergôdik. Világos, vannak kétségek, bizonytalanságok, de ô igyekszik mindig úgy fordítani ezeket, hogy egyedül csak az ô céljait szolgálják. Miért tennék vajon?"

Parker bevallja: "Van egy csomó dolog, amit nem ismerünk, nem tudunk", majd hozzáteszi, hogy ez nem cáfolja a globális felmelegedést, illetve a modelleket. "A szkeptikusok mindig igyekeznek egy összetett rendszer egyetlen elemét kiemelni és a többi elem fölé helyezni. Bármilyen okos vagy is, az ilyesmit sosem teheted meg; integrálnod kell az összes hatást és hagynod, hogy együttesen fejthessék ki, amire képesek. Egyedül a modellek azok, melyek segítségével az ilyesmit végre lehet hajtani."

Felvetôdik a kérdés: létezhet-e valamilyen közös alap ahhoz, hogy a melegedéspártiak és a szkeptikusok közelebb kerüljenek egymáshoz? Ez nem is látszik reménytelennek, hiszen a szkeptikusok többsége is elfogadhatónak tartja azt a számítást, hogy a légköri szén-dioxid-koncentráció megduplázódása esetén a globális felszínközeli léghômérséklet 1 ^oC és 1,5 ^oC közötti értékkel megnövekedhet. A különbség abban van, hogy ki mennyire tekinti ezt komoly dolognak. Michaels pl. azt mondja: "Nem kerekíthetsz példát, nem adhatsz ürügyet a globális apokalipszisre mindössze 1,5 ^oC-os melegedésbôl! Az teljesen lerombolná a dolgok hitelét." Ezenkívül azt is mondja, hogy ha a politika nem ûzné, hajszolná ezt az ügyet, a vita résztvevôi már régen közös nevezôre juthattak volna. Közben persze tudnia kell, hogy a politika ott van a másik oldalon is.

A New Scientist 1997. július 19-ei számában Fred Pearce tollából megjelent Greenhouse Wars c. cikk alapján összeállította:

Lásd még:
Czelnai Rudolf: Megjegyzések a "Hadakozások az üvegházban" címû cikkhez
Czelnai Rudolf: Kellemetlen meglepetések az üvegházban

Vissza a tartalomjegyzékhez