–A Magyar Tudományos Akadémia tavaly decemberi közgyûlésén hangzott el legutoljára a vészkiáltás: a hazai tudomány komoly veszélyben van! Mint Akadémiánk egyik választott tisztségviselõje, hogyan ítéli meg a magyar tudományosság helyzetét a soron következõ közgyûlés elõtt?

Vizi E. Szilveszter

  –A magyar tudomány helyzetének felmérésénél figyelembe kell venni, hogy a századforduló óta tradicionálisan a magyar tudomány eredményessége építkezõ jelleggel a klasszikus iskolákon alapul. Vagyis a ma sikerei a tegnap és a tegnapelõtt tudományos iskoláinak szorgalmas és fáradhatatlan mûhelymunkáján nyugszanak. Ezek az iskolák ma is élnek, és hogy vajon a jövõ évszázadban is eredményesek lesznek-e, attól függ, mekkora anyagi támogatásban részesülnek. Ennél is fontosabb azonban, hogy a tudomány a társadalom részérõl milyen erkölcsi támogatást élvez! Lehet, hogy furcsán hangzik, de a tudós elsõsorban alkotni akar, és a felfedezés öröme motiválja, bármilyen mostoha körülmények között is dolgozik. Felfedezését meg akarja osztani társaival, és ez egyben saját eredményeinek elismertetése is. Ma ezt úgy mondjuk, hogy a kutatómunka eredményességének mértéke az idézettség. Végül pedig a tudós munkájáért szeretné a társadalom elismerését is kivívni. Az anyagi elismerés iránti igény csak ezután következik. Azt hiszem, hogy a magyar tudomány helyzetét nagyon károsan befolyásolta, hogy az elmúlt jó néhány évben kiemelkedõ tudósaink nem részesültek megfelelõ anyagi és erkölcsi megbecsülésben, ezért aztán a fiatalság eszményképei közül lassan kikopik a tudós személye. Pedig a nagy magyar tudós mint példakép az ifjúság számára több mint százéves tradíció. Érdemes elgondolkodni azon, amit a napi híradásokból tudhatunk meg, hogy labdarúgásunk jelenlegi színvonala mellett is egy élvonalbeli edzõ jövedelme legalább egy nagyságrenddel nagyobb, mint egy nemzetközi szintû kiemelkedõ magyar tudósé!

  –Manapság inkább a sikeres bróker vagy bankár a fiatalok által követendõ példa…

  –Úgy van, a sikeres, teli pénztárcájú bróker és más hasonló sikeremberek. Ennek a ténynek azonban sokkal súlyosabb következményei lehetnek a magyar társadalomra nézve, mint azt a társadalom, vagy a hatalom elsõ látásra fel tudja mérni. Ez a körülmény az értékrendben rejlõ olyan alapvetõ változást jelez, ami erkölcsi válsághoz vezet. Meg vagyok gyõzõdve arról, ha egy ország bármilyen súlyos helyzetbe is kerül, de megvan a megfelelõ szürkeállomány és a szilárd erkölcsi, etikai háttér, úrrá tud lenni a nehézségeken. Ha azonban az ország erkölcsileg mélypontra, vagy éppen nullpontra került, akkor a nehéz helyzetbõl nincs többé kibontakozás! A modern kornak az a jellegzetessége, hogy egy nemzetnek nem kell többé ötven évet várnia a gazdaság, a termelés vagy a társadalom fejlõdésének bármely más terén, hogy elõrelépjen vagy utolérje az elõtte lévõket, ha rendelkezik megfelelõ elszántsággal és erkölcsi tartással. Ha azonban egy társadalom erkölcsileg szétzüllött, nincs többé remény a megmentésére.

  –Mit tehet az Akadémia az értékrend visszaállítása érdekében és az erkölcsi mélypontról való kimozdulás elõsegítésében?

  – Elsõsorban azt, és ebben rendkívüli felelõssége van, hogy a 21. század elõestéjén példát mutatva megfelelõ erkölcsiséget sugároz, annál is inkább, mert már napjainkban is, és még inkább a jövõ század elején egy termék értékének közel négyötöde lesz a befektetett szellemi tõke, és csak egyötödöt tesz ki az anyagi hányad. Száz évvel ezelõtt ez éppen fordítva volt, a termék árát döntõen a felhasznált nyersanyag értéke szabta meg. Úgy szoktam fogalmazni, hogy a 19. század a mechanika százada volt, századunk a fizikáé, a jövõ évszázad azonban már az alaptudományok, a fizika, kémia és biológia tudományának összefonódásából kialakuló modern évszázad lesz. Az elmúlt száz év alatt tehát óriási változások történtek a világ társadalmaiban. Egyrészt nagymértékû globalizáció indult meg, másrészt a szellemi tõke hihetetlen mértékben felértékelõdött. Ilyen folyamatok közepette nyilvánvalóan óriási az Akadémia erkölcsi felelõssége. 1825-ben, amikor gróf Széchenyi István megalapította az Akadémiát, háromkötetes nagy mûvében – Hitel, Világ, Stádium – már megfogalmazta azt a felismerését, hogy a szellemi értékben rejlik egy nemzet igazi hatalma. Tehát a nemzet elõrelépéséhez, sorsunk jobbításához „kimûvelt emberfõk”-re van szükség. Látnoki szavak ezek, mert már akkor világosan körvonalazták, hogyan lehet a magyarság jövõjét megteremteni. Most, egy újabb századforduló elõtt ezért különösen nagy a jelentõsége annak, hogy az Akadémia felismeri-e, tudatában van-e annak, mekkora felelõsség hárul rá mint „kimûvelt emberfõk” eminens testületére, és hogy helyzetébõl adódóan több területen is döntõ szerepet játszhat. Milyen területen? – kérdezhetjük. Elsõsorban az új kutatási trendek, irányzatok honosításában. A magyar kutatóknak nemcsak maguknak kell új eredményeket elérniük, hanem a tudományos közösséget és a társadalmat is fel kell készíteni az új trendek és kutatási módszerek befogadására. Ami ma kutatási program, az a holnap mindennapi gyakorlata lesz. Aki korán felismeri az új irányokat, az szellemileg fel tud készülni. Az ismereteket be tudja építeni az oktatás, a továbbképzés anyagába. Egy új generációt, egy társadalmat, egy nemzetet tehát fel lehet készíteni arra, hogy befogadóképes legyen új gondolatokra és a társadalom életét jelentõsen befolyásoló új technikai csodákra. Ez az Akadémia egyik alapvetõ feladata.

  Egy másik, ugyanilyen fontos feladat olyan szilárd és következetes értékrend elfogadtatása a társadalommal és az ország vezetésével, ami kizárólag a nemzetközi gyakorlatban meghonosodott és bevált értékeket veszi alapul, tekintet nélkül a különbözõ lobbik és érdekcsoportok rövid távú és önzõ céljaira és elgondolásaira.

  –Igen kényes tudománypolitikai kérdés a különféle tudományterületi arányok kialakítása a természet- és társadalomtudományok között, amelyben a volt szocialista országok gyakorlata és viszonyai jelentõsen különböztek a fejlett országoknál elfogadottól. Ez már csak azért is fokozott figyelmet igényel, mivel nehézségeket támaszthat az európai integrációs folyamatnál.

  –Így van. Nem kétséges, hogy az Egyesült Államok, Franciaország, Németország, vagy Japán esetében az élettudományi kutatások – beleértve az agrártudományi, környezetvédelmi, biológiai és orvosbiológiai kutatásokat is – lényegesen nagyobb támogatást élveznek, mint hazánkban. Nálunk valóban ezzel ellentétes tendenciák voltak jellemzõk. A legutóbbi idõszakban azonban lényeges szemléletváltozás tapasztalható, amelynek köszönhetõen jótékony folyamatok indultak meg.

  El kell azonban mondanom, hogy napjainkra alapvetõen hamissá vált az a beállítás, miszerint a természettudományban független tudományterületek léteznek. Ma már ezek a szakterületek hihetetlen mértékben összefüggenek. Mint orvos és agykutató a saját szakterületemen felhasználom a legmodernebb lézertechnikát, tehát együttmûködöm fizikusokkal. Sokféle bonyolult molekulájú vegyületet használok, ezért együtt dolgozom vegyészekkel is. Megszûnt tehát az egyes tudományágak merev különállása, sõt meg merem kockáztatni, a modern tudós szükségképpen a határterületeken dolgozik, hiszen valami újat felfedezni már csak határterületen lehet. A tudományterületek egymással való szembeállítása tehát elavult szemléletmód, és csak arra jó, hogy megossza a magyar tudóstársadalmat. Ez pedig súlyos következményekkel járhat, hasonlóan azokhoz a törekvésekhez, amelyek a kutatóintézeteket és az egyetemi szférát igyekeznek egymás ellen fordítani.

  –Ön egy személyben akadémiai kutatóintézet igazgatója és tanszékvezetõ egyetemi tanár is. Hogyan látja ebbõl a nézõpontból azokat az elképzeléseket, amelyek megkülönböztetést tesznek a felsõoktatás és a kutatóintézeti hálózatok között, és ennek köszönhetõen máris feszültségek vannak kialakulóban? Lehetséges-e, szabad-e e kétfajta tevékenységet szembeállítani?

  –Azt hiszem, ez súlyos hiba, sõt, bûn! Már csak azért is, mert a kétfajta tevékenység között lényegi különbség nem létezik! Én 35 éve oktatok, végigjártam a felsõoktatás szamárlétráját, kezdve a gyakornoktól, a fapados tanársegédtõl – akkor még ilyen is volt – a tanszékvezetõ egyetemi tanárig. Most is az vagyok, és azt kell mondanom, hogy szinte bármely egyetemet és tudományterületet nézzük is, nincs semmiféle szakmai vagy egyéb ellentét a tudományok mûvelõi között, tartozzanak azok egyetemi intézetekhez vagy országos kutatóintézetekhez – hiszen nem csak akadémiai kutatóintézetek léteznek. Már csak azért sincs köztük ellentét, mert más-más funkciót töltenek be. Rosszul hangzik az a szlogen, hogy az egyetemeknek a jövõben „kutató egyetemekké” kell válniuk. Az igazi, nemzetközi hírû magyar egyetemek, kezdve a mûszaki egyetemektõl az orvosi egyetemekig, eddig is azok voltak. Minek köszönhették a hírnevüket? Annak, hogy falaik között világhírû tudósok oktattak. Az európai egyetemi Charta szerint egyetemnek különben is csak olyan intézmény minõsülhet, amiben kutatás is folyik!

  Ami a kutatóintézeteket illeti, Max Planckról, a híres fizikusról mondják, legnagyobb érdemének talán az tekinthetõ, hogy rábeszélte Vilmos német császárt, hozzon létre kutatóintézeteket Németországban. Így jöttek létre a híres Vilmos Császár Intézetek, a mai Max Planck Intézetek elõdei. Ezeknek az intézeteknek köszönhetõen harminc évig Németország a világ vezetõ tudományos nagyhatalma volt, voltak olyan tudományterületek, ahol gyakorlatilag a német volt a hivatalos nyelv! A második világháború alatt és után aztán szinte minden nagyhatalom létrehozta saját nemzeti laboratórium- (kutatóintézet) hálózatát, az Egyesült Államoktól kezdve a Szovjetunión keresztül Franciaországig. Ami azonban gyökeres változást jelent, hogy napjainkra már minden nagy ipari konszernnek is van saját kutatóintézete vagy kutatóhálózata, amelyben sokszor Nobel-díjas tudósok is dolgoznak, és nemcsak szûkebben vett alkalmazott kutatási feladatokat oldanak meg, tehát rövid távon igyekeznek hasznot hozni, hanem élen járnak az alapkutatások szinte valamennyi területén is.

  Miért van szükség professzionális kutatóintézetekre? – kérdezhetjük. Azért, mert az innovációs lánc végigjárásának idõtartama, kezdve egy jelenség felfedezésétõl a lehetséges alkalmazások mindennapi gyakorlatba való átültetéséig, hihetetlenül lerövidült. A politikusok szoktak azzal érvelni, hogy a kutatások támogatása hosszú távú befektetés. Ma már ez nem érvényes! Már nem kell huszonöt év egy új eredmény hasznosításához, a befektetés lényegesen rövidebb idõ alatt megtérül. Persze, ennek az is elõfeltétele, hogy az új kutatási trendek honosításával készen álljunk arra, hogy az új fejleményekre azonnal reagáljunk, és képesek legyünk a tudomány frontvonalát követni.

  Tudok erre konkrét példákat is mondani. Nálunk azért volt akkora lemaradás a digitális telefónia terén, mert a Budapesti Mûszaki Egyetemen megszüntették a távközlési tanszéket, nem volt, aki megmagyarázza az illetékeseknek a digitális technika elõnyeit. Az Egyesült Államokban kiszámolták, hogy digitális rendszer használata esetén csupán az elavult tárcsázás helyett a gombok nyomkodásával létrehozott azonnali kapcsolás dollármilliárdokat takarít meg a felhasználóknak. Nálunk ennek ellenére tovább folyt a rotary-rendszerû telefonközpontok fejlesztése!

  Vagy vegyük a kártékony rovarok szaporodásának a tanulmányozását. Maga a téma feltehetõen sokak számára nevetségesnek tûnhet. Ugyanakkor a kutatások során felfedezett olyan vegyületek, amelyek a szaporodást gátolják vagy teljesen megakadályozzák, megfelelõ alkalmazás esetén a mezõgazdaságnak óriási hasznot hozhatnak. A lehetõségek szinte korlátlanok, a tudomány eredményeinek hasznosítása napjainkra rendkívül felgyorsult, és az anyagi haszon is tetemes.

  Ha körülnézünk a világban, szinte minden ami jó vagy hasznos, a tudomány eredménye, csak az emberek ennek nem mindig vannak tudatában, egyszerûen azért, mert nem közöltük velük: Uraim, mindaz a jó, amit élveznek, mind, mind a tudománynak köszönhetõ! Mint a golyóstoll, amit feltalálója után bírónak is neveznek egyes országokban, de a szemüveg, a televízió, a hifiberendezés, a mobiltelefon és sok más, tudósok szorgos laboratóriumi munkájának eredménye, de nemcsak egyetlen tudósé, mivel a tudomány építkezõ jellegû, hanem száz és száz tudós munkája fekszik benne. Vagyis a tudomány termékeit, édes gyermekeit használjuk naponta! Ha egy ország sajnálja a pénzt és nem költ eleget a tudományra, akkor saját társadalma jövõjét, életminõségét kockáztatja!

  –A kérdést kissé leszûkítve, véleménye szerint mi a magyar akadémiai kutatóhálózat feladata?

  –A kutatóhálózat alapfeladata elsõsorban az alapkutatás és olyan új kutatási irányok meghonosítása, amelyek várhatóan a holnap alkalmazásait dominálni fogják. További feladat az ezzel kapcsolatos ismeretek beépítése a továbbképzésbe. Ebbõl következik, hogy az egyetemi tanszéki kutatások és a kutatóintézetekben folyó munka között lényegi különbség nincs. Az egyetemi oktatók tevékenységének nagyobb részét az oktatás teszi ki, azonban ennek színvonalas végzéséhez elengedhetetlen a kutatómunka. A kutatóintézetekben a munka nagyobbik részét a kutatás képezi, azonban az elért eredményeket, az új kísérleti módszereket a posztgraduális oktatás keretében feltétlenül be kell építeni a színvonalas felsõfokú képzésbe. Az ideális megoldás tehát a felsõoktatási intézmények és akadémiai intézetek közötti teljes szakmai összhang, együttmûködés megteremtése. Az, hogy egy kutatási témát egyetemi tanszéken, vagy professzionális kutatóintézményben célszerû-e mûvelni, nem tudománypolitikai kérdés, hanem egyszerûen a hatékonysági megfontolásoknak kell eldöntenie.

  Természetesen a feladatok maradéktalan ellátásához jóval nagyobb támogatásra van szükség. 1992-ben tagja lettem egy ún. reformbizottságnak, amely azt a feladatot kapta, hogy dolgozza ki, mit kellene tenni a csõd szélén álló akadémiai kutatóhálózat megmentése és modernizálása érdekében. Azt javasoltam, hogy a kutatóintézetek alapellátását teljes egészében a költségvetésnek kellene finanszíroznia. Ez sajnos még ma, a „konszolidáció” után sincs megoldva. Szinte hihetetlen és szégyenteljes, hogy nemzetközi hírû kutatói mûhelyeknek pályázati pénzekbõl, külsõ szerzõdéses tevékenységbõl kell összekaparni a villanyszámlára valót! Gyökeres változásokra van szükség, és remélem, hogy a jelenlegi kormány az ígért egyszázalékos támogatást tovább fogja emelni. Az európai közösséghez való csatlakozásunknak ugyanis alapvetõ feltétele az is, hogy jelentõsen növelni kell a tudomány támogatására fordított összegeket.

  –Ha visszagondol sikeres kutatói pályafutására, melyek voltak életének legboldogabb, legemlékezetesebb pillanatai?

  –Legemlékezetesebb és legboldogabb pillanatomat, amikor szinte felkiáltottam „Heuréka, heuréka!”, mint Arkhimédész, Oxfordban éltem meg. Akkoriban ott dolgoztam, és az idegsejtek beszélgetését – kommunikációs mechanizmusát – kutattam, kísérleti eredményeim azonban ellentmondtak a tankönyvek és az addig megjelent dolgozatok adatainak. Elsõ pillanatban kétségbe voltam esve, hogy valami komoly hibát követtem el. Mindent újból ellenõriztem de hiába. Végül a fõnököm, Sir William Paton, egy zseniális kutató, nyugtatott meg: „Sylvester, if you want to discover something, it should be new, and it should be absolutely independent of the past!” Igaza volt, ha valami fontosat felfedez az ember, annak teljesen újnak, az addigi gyakorlattól teljesen eltérõnek kell lennie. Az igazi felfedezés a váratlan megjelenése, amit elõre tudok, az nem felfedezés. Amikor végre felfogtam, hogy felfedeztem valamit, olyan boldogság fogott el, hogy napokig nem lehetett velem bírni, szinte a fellegekben jártam.

  –Ebbõl a felfedezésbõl született meg az a dolgozata, amely „citation classic” lett, vagyis kiemelkedõen idézett publikáció?

  –Valóban, a cikk, amiben a felfedezést leírtam, a világ egyik legtöbbet idézett dolgozata lett, számos laboratóriumban kutatók százai ellenõrizték és igazolták vissza eredményeimet, amire aztán egy másik, az agy mûködésére vonatkozó elméletemet ráépítettem. Ebben a neuronhálózatok közötti kommunikáció egy lehetséges nem digitális változatát dolgoztam ki. Azt hiszem, az ilyen pillanatok kárpótolják a kutatót a rengeteg munkáért és esetleges kudarcokért, ezért dolgozik az ember.

Folytatás