Elõzõ rész

  –Engedjen meg itt egy kis kitérõt. A magyar tudományos közösség egy része idegenkedve fogadja a kutatómunka eredményességének kvantitatív értékelésére törekvõ publikációs és idézettség-vizsgálatokat. Mi errõl a véleménye?

  –Azt hiszem, a véleményem sokan ismerik, hiszen nem rejtem véka alá. Rövidre fogva: ha egy kutató a felfedezését, felismerését nem hozza nyilvánosságra, csak úgy „önmagának okos”, akkor eredményei a tudomány számára objektíve nem léteznek! Márpedig eredmények hiányában egy kutató munkájának nincs értelme. Másrészt, valamire való kutató az eredményeit büszkén tárja kollégái elé, készen arra, hogy megvédje az esetleges kritikával szemben is. Ha a publikált eredmények semmiféle visszhangot nem váltanak ki a szakmai közösségbõl, a kutya sem hivatkozik rájuk, akkor az ilyen „betlizõ” publikáció a tudomány szempontjából megint csak olyan, mintha meg sem született volna! Vagyis, ha egy kutató nem vállalja a publikálást és a megmérettetést, azaz végsõ soron megakadályozza eredményeinek mások által való hasznosítását, akkor nem érdemli meg az adófizetõ állampolgár támogatását sem.

  –Egyetemi oktatóként volt-e hasonló emlékezetes élménye?

  –Az oktató munkája kevésbé látványos mint a kutatóé, bár legalább annyira nehéz és nagy odaadást követel. Én mint tanár nagyon sokat követelek hallgatóimtól, és ez nem teszi feltétlenül népszerûvé az embert. Így igazából sok vicces vagy szórakoztató pillanatot nem nagyon tudok felidézni. Mint tanárnak a legérdekesebb, elsõ pillanatban nem feltétlen örömteli élményem talán a következõ volt. Külföldön egy követségi fogadáson vettem részt, igen illusztris társaságban, miniszterek és közéleti hírességek jelenlétében. A fogadás során a magyar nagykövet felesége barátságos mosollyal odalépett hozzám, és megszólított: „Professzor úr, én ismerem magát, vizsgáztam is magánál!” Jó érzés fogott el, hogy ilyen váratlan helyeken is volt tanítványokkal találkozom, és feltételezve, hogy nagyobb baj nem lehetett, megkérdeztem : És hogy vizsgázott? A hölgy arcán felhõ futott át, és lakonikusan csak ennyit mondott: „Hát kirúgott!” Kínos pillanat volt, de aztán a nagykövetné mosolya visszatért, jelezve, hogy nincs harag, én pedig elgondolkodtam azon, hogy egy tanárnak talán az is sikerélmény, ha egy megbuktatott tanítványa nem tart haragot, és még évek múltán is megismeri!

  –Mint kutató orvos, hogyan vélekedik a társadalmunkban egyre növekvõ irracionális trendekrõl, amelyek az egészségügy terén az elõzõ kormány egészségügy-minisztere által az ún. természetgyógyász-törvény kiegészítéseként hozott rendeletben kulminált? E kiegészítés ugyanis a leendõ természetgyógyászok számára olyan vizsgatémákat is elõír, amelyeket a modern tudomány egyenesen sarlatánságnak minõsít!

  –Sajnos, a probléma alapja a tájékozatlanságban, az alapvetõ tudományos ismeretek hiányában rejlik. A beteg ember már eleve kiszolgáltatott helyzetben van. Ha ehhez még az ismeretek teljes hiánya is párosul, ez szinte kiprovokálja a rosszhiszemû csalók tevékenységét. Az egész világon egyre erõsödõ tudományellenes hangulat van, aminek az oka a tudomány exponenciális fejlõdése. Az elmúlt harminc évben a tudomány többet fejlõdött, mint elõtte évezredek alatt. Az emberiség azonban nem képes ezt a gyors fejlõdést követni. Az ismeretek ugyanis nem genetikai alapon öröklõdnek, azokat mindenkinek tanulással kell megszereznie. Az ismeretterjesztés nem megfelelõ hatékonysága miatt azonban minden új generációnál igen nagy tudásbeli hiányosságok vannak, ezért sok esetben már nem képes a legújabb eredmények befogadására. Ilyen körülmények között természetes reakcióként alakul ki a tudománnyal szemben bizalmatlanság, a tudományellenesség részben ebbõl táplálkozik.

  Ez a dolog egyik oldala. Másrészt a tudomány vívmányai rendelkezésre állnak, azokat csak használni kell. Ez a körülmény természetszerûleg elkényezteti a társadalmat, amely elvárja, hogy a tudomány minden problémára lehetõleg azonnal megoldást találjon. Megfelelõ ismeretek híján azonban nincsenek tisztában a modern tudomány lehetõségeivel és mûködésének mechanizmusával, ezért nem hajlandók elfogadni azt a tényt, hogy a tudomány – minden korábbi eredményessége ellenére – nem képes csodákra. Ezt az ûrt tölti be a gátlástalanul ígérgetõ „alternatív gyógyászat”, és használja ki a csalódott emberek félelembõl fakadó fokozott hiszékenységét. Az áltudomány elsõsorban a hiszékeny emberekre veti ki a hálóját, ezért nagy a felelõssége a tudományos közösségnek, amely sokszor a kényelmes hallgatásba burkolózik. Sajnos a dolgot tovább súlyosbítja az írott és elektronikus sajtó felelõtlensége, mivel jobban szereti a szenzációkat, mint az esetenként kiábrándító igazságot!

  Megítélésem szerint az ilyen kétes gyógyító tevékenység az esetek többségében bûnténynek is minõsülhet, mert a szerencsétlen és hiszékeny embereket megfosztja a szakavatott kezelés, a gyógyulás lehetõségétõl.

  –Igen divatosak napjainkban a különféle õsi keleti gyógymódok, kínai, tibeti, ajúrvédikus módszerek. Mint orvosprofesszor elképzelhetõnek tartja, hogy az õsi keleti gyógyászat olyan ismeretek és módszerek birtokában van, amivel a modern orvostudomány nem rendelkezik?

  –A mai orvostudomány gyökerei a népi orvoslásban erednek. A népi orvoslás pedig évszázados empirikus tapasztalatokat gyûjt össze és rendszerez. Hangsúlyozni kell azonban az empíriát. Az õsi gyógymódok között persze soknak van ma is létjogosultsága, bár több esetben ma már jobb módszerek is vannak. Ha azonban a páciens hisz benne, akkor részben eredményes lehet, ha másért nem, az ismert és egyáltalán nem elhanyagolható placebóhatás miatt. Az õsi módszerek mai alkalmazóinak többsége azonban nincs teljesen tisztában az empirikus alapokkal, az õsi hagyományok hangsúlyozása csupán üzleti és reklámcélokat szolgáló misztikus körítés.

  A modern orvostudomány az új ismereteket azonban olyan kísérletek eredményeképpen szerzi meg, amelyek lehetõsége korábban vagy fel sem vetõdött, vagy a megfelelõ technikai eszközök hiányában egyszerûen lehetetlen volt. Az alapvetõ természettudományok, a fizika, a kémia, a biológia óriási fejlõdése olyan modern eszközöket adott a nyugati orvostudománynak, amelyekkel az már régen túllépett az empirikus tapasztalatokon.

  Az orvostudomány legújabb eredményeit, gyors fejlõdését lehetõvé tevõ mûszerek részben az amerikai haditechnika alkalmazásain alapulnak. Például a lopakodó bombázó tervezése vagy más nagy fejlesztések során számos olyan eredmény született, ami más tudományterületeken forradalmian új alkalmazásokra találhat. A fizika és a számítástechnika szinte mindenre képes. Bele tudunk látni az emberi agyba és megmondjuk, mi hol van, anélkül, hogy a beteghez hozzáérnénk. Az ultrarövid felezési idejû izotópot a helyszínen állítjuk elõ, és azonnal fel is használjuk diagnosztikai célokra, segítségükkel szinte pillanatok alatt lokalizálhatók a tumorok, és más rendellenességek. Különbözõ szelektív kémiai anyagok beadásával meg tudjuk mondani, hogy a beteg szívének melyik területe hogyan mûködik: ez mind a tudomány eredménye. Hát nincs a világ tele csodákkal?

  –Végiggondolva személyes tapasztalatait, az áltudományokkal való találkozásai közül az orvoslás terén mely élménye hozta ki legjobban a sodrából?

  –Nemrég a NEVI (Nemzeti Egészségvédelmi Intézet) szervezett egy olyan orvos-napot, amelyen a modern orvostudomány eredményei mellett a legkülönbözõbb sarlatánok, ráolvasók, kártyavetõk és talpmasszírozók is megjelentek, és azonos feltételek mellett népszerûsíthették tevékenységüket. Ez a szervezési mód valójában az áltudományoknak hamis respektabilitást – az orvostudomány általi elfogadtatás látszatát – kölcsönözte, és félrevezette a hiszékeny és megfelelõ ismeretekkel nem rendelkezõ lakosságot. Ami ebben különösen felháborító volt, hogy mindezt a NEVI, egy állami költségvetés által támogatott olyan országos intézmény követte el, amelynek feladata éppen az egészséges életmódra nevelés és a korszerû egészségügyi ismeretek terjesztése! Természetesen több fórumon szóvá tettem ezt a felháborító élményem, de nem tudom, volt-e ennek valami foganatja.

  –Véleménye szerint mit lehetne tenni és kinek, hogy megszüntessék a beteg emberek kiszolgáltatottságát és lelkiismeretlen kihasználását?

  –Azt hiszem, hogy az egészségügyi kormányzatnak rendelkezésére állnak azok az eszközök, amelyekkel ezeket a tevékenységeket törvényes keretek közé lehet szorítani. Más dolog, hogy ezeknek a törvényeknek vagy miniszteri rendeleteknek érvényt is kell szerezni. Ez két különbözõ dolog, bár a kettõ szorosan összefügg. Sajnos a természetgyógyász törvény enyhén szólva nem szerencsés, továbbá nem szerencsések azok az intézkedések sem, amelyek eddig történtek. A kormányzatnak az a feladata, hogy valamennyi olyan tevékenységet elõsegítsen, amely a lakosság jobb egészségügyi ellátását szolgálja. Ezzel párhuzamosan azonban alapvetõ felelõssége is, hogy megtiltson minden olyan, az egészséggel kapcsolatos tevékenységet, amely a szükséges tudományos alapokat nélkülözi, és ténylegesen nem a betegek érdekeit szolgálja.

  –Bizonyára kevesen tudják, hogy sok tudományos teendõje mellett egy évtizedig tagja volt a Magyar Mozgókép Alapítvány Nemzeti Kuratóriumának is, neves közéleti személyiségek mellett a hazai tudományos közösség egyetlen képviselõjeként. Ilyen minõségében mit tudott tenni a hatékonyabb tudományos ismeretterjesztés elõsegítése érdekében?

  –A film, a televízió nagyon fontos szerepet játszik az iskolai és felnõttoktatásban, az értékrend társadalmi elfogadtatásában, és ami a legfontosabb, a tudományos gondolkodásmód megismertetésében és népszerûsítésében. Én a tudomány oldaláról kerültem be a kuratóriumba, és úgy érzem, hogy eléggé harcos módon hangoztattam, hogy mennyire európai érdek a tudomány által sugallt értékrendre nevelés. Az embernek fel kell tudni ismernie az értékeket, egy-egy tudományos eredménynek felfogni a jelentõségét, még ha a részleteket nem is látja át, és ebben jut fontos szerephez a film. Abban is hihetetlenül fontos szerepe lenne, ha az egészségtant fõtantárgyként oktatnák az iskolákban az óvodától kezdve.

  A filmmûvészet sajátos eszközei, a nem verbális kommunikáció egyrészt esztétikai élményt nyújt, másrészt hatékonyabbá teszi a tudományos ismeretek átadását és annak visszaidézését, mivel audio-vizuális élményekhez is kapcsolódik. Úgy gondolom, hogy egy jó népszerû-tudományos film esetenként hatékonyabban közvetítheti a tudományos gondolkodásmódot, mint a legrészletesebb tankönyv.

  Kányádi Sándornak van egy csodálatos kétsorosa:

  Aki megért, s megértet,

  Egy népet megéltet.

  –Milyen a viszonya a sporthoz? Van-e helye életében a tudomány mellett?

  –A Ferencváros szívében a Fáy Gimnáziumba jártam középiskolába, tehát mondhatom, hogy õsfradista vagyok! Ott is kezdtem sportolni az FTC-ben, vagy ahogyan akkor hívták, a Kinizsiben. Tornáztam, teniszeztem, sõt még sakkoztam is. A torna igazán jól ment, a második, majd az elsõ osztályban versenyeztem, korláton Budapest-bajnokságot is nyertem. Sakkban is elértem az elsõ osztályú minõsítést. Persze az orvosi tanulmányok mellett nem volt idõm a versenysportra, azonban a tenisz végigkísért egész életemen. Ma is rendszeresen teniszezem, persze csak barátokkal, elsõsorban a jó fizikai kondíció és az intenzív szellemi munka megkívánta lazítás, szórakozás kedvéért.

  Nagyon sokat kaptam a sporttól, önfegyelemre, szorgalomra tanított. Arra, hogy szívósnak kell lenni, keményen kell dolgozni, soha nem szabad feladni a küzdelmet. Ezek mind olyan kvalitások, amelyek nagy hasznára válnak a kutatónak. Azt hiszem, tudományos eredményeimet is részben szívósságomnak és kitartásomnak köszönhetem. Persze ebben nincs semmi különleges, köztudomású, hogy a tudományos kutatás legalább annyira kompetitív tevékenység, mint a versenysport!

  –A kormány az új sportminisztertõl a magyar futball „rendbetevését” várja el. A kutatás és a versenysport már említett analógiája okán akkor mit várhatunk el az akadémia vezetésétõl?

  –Az összehasonlítás nem nagyon hízelgõ. A magyar tudományos kutatásnak ugyanis a nemzetközi verseny profiligájában kell helyt állnia, méghozzá lényegesen rosszabb, esetenként megalázó körülmények között, valamint anyagi és erkölcsi megbecsülés mellett. A magyar tudomány „idegenlégiósaiból” ennek ellenére világválogatottat lehetne összeállítani, tudományterülettõl szinte függetlenül! Ha már fradista vagyok, azt is hadd tegyem hozzá, a magyar tudománynak nincs szüksége drága pénzért külföldi „edzõre” sem!

  Annak illusztrálására, hogy nem beszélek a levegõbe, a Science 1999. januári 1-jei számában „Eastern Europe’s Research Gamble” címmel egy cikk részletesen megvizsgálja az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó tíz közép- és kelet-európai ország tudományos kutatási teljesítményét. A legfontosabb statisztikai adatokat tartalmazó táblázatban megtalálhatók a kutatási ráfordítások a nemzeti össztermék százalékában, valamint a kutatások eredményességét mérõ idézettségi impakt. Összehasonlításképpen a táblázat megadja az EU-átlagot, valamint az Egyesült Államokra vonatkozó adatokat is. Magyarország idézettségi impaktja, azaz kutatási eredményessége messze a legjobb a térség államai közül, közel van az európai átlaghoz, és az amerikai eredményesség mintegy fele. Amit azonban fontos hozzátenni, hazánkban a kutatási ráfordítások nem érik el az Európai Unió átlagának a felét, az amerikai értéknek pedig egyharmadát sem! Azt hiszem, ezek az adatok önmagukért beszélnek, és ha Magyarország tagja lesz az európai közösségnek, tudományos teljesítményünk miatt nemcsak nekünk, hanem az egész közösségnek sem kell majd szégyenkeznie!

  A fentiek fényében véleményem szerint az Akadémia vezetésének elsõrendû feladata mindent megtenni, ami csak módjában áll, hogy az a sok szorgalom, találékonyság – amelynek elsõrendû forrása a tudományt sújtó szûk esztendõk végeláthatatlan sora – és tehetség, amely a magyar kutatókban felhalmozódott, ne vesszen kárba, nehogy oktalanul elkótyavetyéljük ezt a nemzeti értéket!