Az embereket évezredek óta foglalkoztatja, mit hoz a jövõ. Az ókorban nagy tisztelet övezte a jósokat, akiknek jövendölései sokszor befolyásolták királyok és országok sorsát. ugyan mára a jóslás leértékelõdött vásári látványossággá, mégis nem kevesen ma is komolyan veszik a jövendöléseket. A régi és mai vásári jóslatok közös vonása, hogy csak általánosságokat tartalmaznak, melyeket utólag társítani lehet a ténylegesen bekövetkezõ eseményekhez, ezért sohasem derül ki, hogy igazában semmitmondóak. Ritkán születnek valóban beteljesedõ jóslatok, melyek zseniális megsejtésen alapulnak. A racionális alapokon álló mai tudomány is csak olyan speciális esetekben sikeres, amikor igen egyszerû rendszerek igen egyszerû viselkedését akarjuk leírni az idõben. Ilyen esemény például egy kõ esése a nehézségi erõ hatására vagy a nátronlúg és a sósav egyesülése. Jósolni egy ember, egy ország, sõt az egész emberiség jövõjével kapcsolatban igen kockázatos, legtöbbször nélkülözi a tudományosságot. Ugyanakkor nem szabad kitérni a kihívás elõl, hiszen felelõsséggel tartozunk azért, hogyan alakítjuk a világot. Tõlünk is függ, milyen lesz a jövõ. Léteznek is tudományos módszerek a gazdasági és társadalmi folyamatok elõrejelzésére, és ha legfeljebb 20–30 év távlatában tekintünk elõre, a siker reményében foghatunk neki a feladatnak.

  A szélhámosság határát súroló próféciák és a tudományos elõrejelzések közös vonása, hogy arra keresik a választ, hogyan fejlõdik tovább a világ, folytatódik-e a társadalmi haladás. Nem tisztázott azonban, mit értünk fejlõdés alatt, hiszen sokan ezt kizárólag a technológia által támogatott gazdasági növekedéssel azonosítják, mások meg nehezen megfogható általánosságokat emlegetnek. Azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy a fejlõdés nem azonosítható egyedül a jelenlegi módon számított összes nemzeti termék (Gross National Product, GNP) növekedésével, és már rövid távon is észlelhetõk ennek a beszûkült szemléletnek a hiányosságai.

  A kiemelkedõ tudósokból álló Római Klub 1972-ben tette közzé jövõképét a növekedés határai címmel, melyben leírták: amennyiben a gazdasági tevékenység változatlan módon, változatlan ütemben növekszik, katasztrófának nézünk elébe: kiapadnak az energia- és nyersanyagforrások, visszafordíthatatlanul elszennyezzük a környezetet. Felvetették a zérus növekedés lehetõségét: a világgazdaság egészének összes nemzeti terméke nem növekedhet tovább, mert különben 2050 táján súlyos katasztrófával számolhatunk. Nyilvánvaló, hogy ezt a gondolatot nem fogadják szívesen sem a fejlett ipari társadalmak, melyekben a verseny már-már öncélúvá vált és a hitelezésen alapuló pénzügyi rendszer kikényszeríti az állandó növekedést, sem a fejlõdõ országok, melyek be akarják hozni lemaradásukat.

  Fokozatosan kialakult egy kompromisszumos javaslat, melyet a nyolcvanas években megalakult, a norvég miniszterelnök asszony, Gro Harlem Brundtland nevével fémjelzett bizottság fogalmazott meg részletesen. Kidolgozták a fenntartható fejlõdés koncepcióját, mely szerint úgy kell kielégíteni a jelen generációk (materiális) igényeit, hogy ezzel ne veszélyeztessük a következõ generációk életlehetõségeit. A gondolat egyre népszerûbb lett, egymás után alakultak a szervezetek, melyek gondoskodtak a kifejtésérõl és alkalmazásáról. 1992-ben Rio de Janeiróban tárgyaltak a világ vezetõ politikusai a környezet megóvásának és a gazdaság fejlõdésének az összehangolásáról.

  A fenntartható fejlõdés fontosságára utal, hogy az 1999 júniusában Budapesten rendezett Tudomány Világkonferenciáján külön szekcióban foglalkoztak a témával, melynek keretében a világ nyolcvan akadémiáját tömörítõ Inter Academy Panel képviselõi fejtették ki nézeteiket Sherwood Rowland Nobel-díjas amerikai vegyész vezetése alatt. Megkísérelték áttekinteni, mit tehet a tudomány azért, hogy elõsegítse a zökkenõmentes átmenetet egy olyan világba, melyben a jövõ század közepére már 8 milliárd ember él. Az alábbiakban elsõsorban az e tanácskozáson elhangzottak alapján foglaljuk össze a jelen veszélyeit és a jövõ teendõit.

Bár az elõrejelzések szerint a 21. század végére 9 és 11 milliárd között tetõzik a világ népessége, ezzel nem érnek véget a kihívások. Biztosítani kell a folyamatos, lehetõleg minél kevesebb feszültséggel járó átmenetet ebbe a világba, ami nem könnyû, hiszen a szaporulat következtében változik a korösszetétel, a fejlõdõ országok népessége gyorsan fiatalodik, az ipari országokban pedig fokozatosan elöregszik a társadalom. Emellett alaposabb vizsgálatok kimutatták, hogy a legnagyobb nehézséget a közeljövõben nem a népesség növekedése, hanem a fogyasztás robbanásszerû növekedése jelenti, ami rövidesen a nyersanyagforrások gyors kimerüléséhez és a környezet visszafordíthatatlan elszennyezõdéséhez vezethet. Ha például Kínában nem nõne tovább a népesség, de minden ember átlagosan ugyanannyit autózna, mint az Amerikai Egyesült Államokban, a világ teljes olajkészlete sem lenne elegendõ az üzemanyag-ellátáshoz. A fogyasztási láz nehezen fékezhetõ, egyre újabb igényeket generál, erre serkent a reklám és a mindent maga alá gyûrõ, örökös verseny a nagyobb jövedelmek megszerzéséért. Érdekes, hogy míg az emberi faj megfelelõ védekezõrendszert fejlesztett ki a testsúly csökkenésének elkerülésére, szervezetünk nem igyekszik elkerülni a hízást, nincs biológiai védekezõs mechanizmus a habzsolás mérséklésére. A mai fogyasztásban az élelmiszer már csak kicsiny hányadot jelent, a növekvõ igények hajtóereje tehát nem a létfenntartás. Az okok igen összetettek, figyelembe kell venni a népesség növekedése mellett a gazdasági tevékenységet, az alkalmazott technológiák megválasztását, a változó társadalmi értékeket, az intézményeket és a manipulált tömeg által megkövetelt politikát is.

  A legnagyobb veszélyt a környezetszennyezés jelenti. A szaporodó népesség, a gazdasági növekedés és a szédületes technológiai fejlõdés következtében az emberiség alapvetõen képes befolyásolni a környezetét, tönkre is tudja tenni azt. Jelentõsen megnõtt az üvegházhatás, mely bizonyos gázok, elsõsorban a levegõbe jutó szén-dioxid mennyiségének növekedésébõl származik, és a légkör fokozatos felmelegedéséhez vezet. Ennek következtében emelkedhet a világtengerek szintje és elöntheti a tengerparti területeket (például Bangladest vagy akár Hollandiát), ugyanakkor a földrészek belsejében nõhet a szárazság. Jelentõsek a légköri ingadozások, nõ a környezeti katasztrófák (árvíz, tájfun, erdõégés) veszélye. Egy elõrejelzés szerint a Mexikói-öböl partvidékén dúló hurrikánok évi átlagos száma a korábbi ötrõl hétre nõ a közeli jövõben. A környezetbe kerülõ szennyezõ anyagok annyira felszaporodnak, hogy a természetes körfolyamatok már nem tudják lebontani azokat, feldúsulnak a veszélyes hulladékok. Ennek következtében ma átlagosan 500 olyan kémiai anyag található meg az ember szervezetében, amely a század elején még nem volt ott. Minden bizonnyal erre vezethetõ vissza az allergiás megbetegedések egyre növekvõ gyakorisága, a városi ember immunrendszerének gyengülése. Csökken a rendelkezésre álló édesvíz mennyisége és nem állnak messze az igazságtól azok, akik szerint a közeljövõ háborúit már nem is az olajért, hanem az édesvízért vívják. Folyamatosan eltûnik a biológiai sokféleség, gyorsult a fajok kihalása az erdõk kiirtása révén, a fotoszintézis elmaradása miatt kevesebb oxigén jut a levegõbe, a hegyvidéken lepusztul a talaj, ami növekvõ árvízveszélyt okoz.

  A környezetszennyezéshez mérhetõ veszélyt jelentenek a társadalmi problémák. Növekednek a különbségek az anyagi javak eloszlásában, a tanulási lehetõségekben. Míg a világnépesség leggazdagabb és legszegényebb 20–20 százalékának jövedelme közötti különbség a hatvanas években csak harmincszoros, 1995-ben már 74-szeres volt: 1995-ben az Egyesült Államok egy fõre esõ összes nemzeti terméke öt és félszerese volt a világ átlagának. Ez azt jelenti, hogy ha a Föld minden lakójának azonos életszínvonalat akarunk biztosítani, vagy ötödére kellene csökkenteni az Egyesült Államok átlagát, vagy ötszörösre növelni hatmilliárd ember fogyasztását, ami a jelenlegi ipari technológia mellett megvalósíthatatlan. A növekvõ anyagi különbségek következtében egyre kevesebben részesülnek megfelelõ oktatásban és egészségügyi ellátásban, ami akkor is súlyos hátrányokhoz vezet, ha egyébként van mit enni, és van hol lakni. A táplálkozás terén is elképesztõ különbségeket tapasztalhatunk, több mint 800 millió ember éhezik, ugyanakkor Nyugat-Európában a mezõgazdaság állandó túltermelési válsággal küszködik. Kimutatták, hogy a harmadik világban dúló éhínség felszámolásához évi 50 milliárd dollárra lenne szükség, a gazdag ipari országokban viszont ugyanennyit költenek arra, hogy enyhítsék a túltápláltság egészségre káros következményeit. A reménytelen lemaradás a társadalmi versenyben kihat az egyén egészségére. Budapest gazdag kerületeiben az emberek várható életkora tíz évvel haladja meg a szegényebb kerületekben élõkét, de hasonlók a tapasztalatok Angliában is. A növekvõ különbségek és a felzárkózás reménytelenségének érzete táplálja a bûnözést, erõszakos megoldásokat sugall.

  Különleges probléma a városiasodás. A jobb infrastruktúra, a munkalehetõségek és a mezõgazdasági tevékenység fokozatos visszaszorulása miatt, elsõsorban a fejlõdõ országokban, robbanásszerûen növekedtek a városok, közülük egy tucatnak 10 millió vagy több lakosa van. A vidéki helyzethez képest minõségileg más itt a lakásépítés, a közlekedés szervezése, az ivóvízellátás és a csatornázás, a hatalmas mennyiségû hulladék elszállítása és feldolgozása. A zsúfoltság az agresszió növekedéséhez vezet, növekszik a bûnözés, terjednek a kábítószerek, és a nagyvárosi polgár elidegenedik a környezetétõl, rosszul érzi magát benne. Kiürülnek a belvárosok, helyettük rémisztõ szubkultúrájú nyomornegyedek terjeszkednek, ahonnan szinte lehetetlen kitörni. Az emberek hiányolják a természet közelségét, ezért, ha megtehetik, hét végén rohannak a nyaralójukba, melyek felépítése, megközelítése és üzemeltetése újabb terhet rak a környezetre. A zsúfoltsággal párhuzamosan csökken a közösségi szellem, individualizálódik a társadalom, ami egyik fõ oka a családok szétesésének. Az Egyesült Államokban minden második házasság felbomlik, és az egész fejlett ipari világban csökken a népesség. A tehetõsebbek a városok peremvidékére húzódnak. Ezáltal messzebb kerülnek a munkahelyüktõl, így azonban többet kell utazniuk. Ehhez a természetes környezet kárára bõvíteni kell az úthálózatot, több energiára van szükség és több a kibocsátott szennyezõ anyag.

  A technológia szédületes fejlõdése és a gyors, már-már követhetetlen változások újabb problémákat vetnek fel. Míg a szegény Délen csak lassan cseng le a népességrobbanás és igen sok a fiatal, akinek nincs munkája, a gazdag Északon elöregszik a társadalom, súlyos terheket róva az egészség- és nyugdíj-biztosítási rendszerekre. Paradox módon éppen a technológiai fejlõdés vetett fel egy súlyos dilemmát a gyógyításban. Sorozatban jelennek meg a piacon a hatékony gyógyszerek, a betegségek korai felismerésére szolgáló klinikai diagnosztikumok és mûszerek. Alkalmazásuk meghosszabbítja az emberi életet, de sok pénzbe kerül, ami megint csak növeli a különbségeket a szegények és a gazdagok között. Akinek nincs pénze megfizetni a drága mûszert, nehezebben gyógyul, akár hamarabb is távozik az élõk sorából, mint gazdagabb embertársa. Nincs az a társadalombiztosítási rendszer, mely lépést tudna tartani a hatalmas fejlesztési költségekkel terhelt gyógyszer- és mûszerárakkal. Igen hamar elavul a megszerzett tudás, az informatikában már ötévenként cserélõdnek az ismeretek, ez súlyos terhet ró az idõsebb munkavállalóra, aki nehezen talál állást a több évtizede tanultakra támaszkodva.

  A „fejlett” ipari társadalmak gazdasági növekedési kényszer alatt állnak, ami alól legfeljebb néhány csodabogár vonhatja ki magát. Egyesek szerint ennek a bankkölcsönök rendszere az oka, hiszen az Egyesült Államokban vagy az Európai Unióban értékének akár tíz százalékáért lehet már kapni egy lakást vagy egy autót. Túl sokan igazítják egyre növekvõ igényeket a vágyaikhoz ahelyett, hogy csupán a meglévõ anyagi eszközeikre támaszkodnának. A felvett kölcsön részleteit azonban fizetni kell, nem lehet lazítani, mert ha az adós akár egyszer is elmulasztja a törlesztést, vége a bizalomnak és a hitelképtelenség fõbenjáró bûnnek számít.

  A fenti kihívásokra sokan sokféle választ adnak a világvége közeli eljövetelének jövendölésétõl, a diktatorikus megoldásokon át a teljes érdektelenségig. Úgy tûnik, hogy az emberiség valóban fejlõdésének hirtelen gyorsuló szakaszába érkezett, amelyben nem elég az ösztönös cselekvés. A tudósok és a mérnökök vezetõ szerepet játszottak és játszanak a fenntartható fejlõdés teendõinek kidolgozásában, és felvázoltak egy olyan jövõképet, amely reményt ad a fenti problémák fokozatos megoldására.

Folytatás