Az igazi hősök köztünk éltek és a felfedezések kora még nem zárult le! Nagyjából ezek voltak az első gondolataim, mikor először hallottam Bezuk István (Steve Bezuk) kalandos életéről és a Guinness-rekordok könyvébe is – méltán − bekerülő utazásáról, amely egyben extrém sportteljesítmény is volt a maga korában. Steve Bezuk 1970. június 21. és november 4. között egyedül, egy kis kajakkal evezve tett meg mintegy 3360 mérföldes távolságot az Amazonason és forrásfolyóin, mire a perui Atalaya-ból indulva a brazíliai Ponta do Céu-nál elérte az Atlanti-óceánt.
Egyedül, minden külső segítség, szponzorok bevonása nélkül, csekély anyagi forrással, minimális portugál nyelvtudással, de annál nagyobb bátorsággal, lélekjelenléttel, elszántsággal és kitartással. Dacolva ezernyi veszéllyel (például éhezés, bőrkiütések, özönvízszerű esőzések, napszúrás, szélviharok, szúnyogok, banditák, vegzáló rendőrök, sőt mérges rája csípés), egy összehajtható, favázból és gumizott vászonhuzatból álló, egyszemélyes kis lélekvesztőn! Bezuk a kaland szerencsés és sikeres befejezése, majd hazatérése után, ennek a fantasztikus utazásnak a krónikáját írta meg kéziratban, angolul, amely mű − a szerző tragikus, korai halála után, – az öccse, Bezuk Zsolt kezébe került. Az ő kitartó és odaadó munkája, színvonalas és pontos magyar fordítása és – nem utolsó sorban − anyagi áldozatvállalása következtében, illetve az érdi Magyar Földrajzi Múzeum igazgatójának, Kubassek Jánosnak a szakmai támogatásával és bevezetőjével jelent meg a könyv 2017-ben magyarul. Egy – több évvel ezelőtti – előadásom után keresett meg Bezuk Zsolt úr, és a tanácsomat kérte a könyv kiadása kapcsán. Jómagam régóta foglalkozom híres magyar utazók, orientalisták életével, felfedezéseivel. Erről a témáról több felsőoktatási intézményben kurzusokat is tartottam. Bezuk úr egy csodálatos és megható történetet mesélt el bátyjáról, Istvánról, azaz Steve-ről, aki az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után hagyta el hazánkat. Az Egyesült Államokban a Pennsylvaniai Egyetem mérnöki karán szerzett diplomát. Utána évekig az USA haditengerészetéhez tartozó Coast and Geodetic Survey (Part- és Térképészeti Felmérő Szolgálat) kötelékében járta a tengereket, és hamarosan, mint rangjához képest legfiatalabb tiszt, ígéretes karriert kezdett. Egy idő után kilépett a szolgálatból, megnősült és a parton ragadt. A szárazföldi, polgári életmódot nem nagyon kedvelte, ezért szabad idejét izgalmas, nem éppen veszélytelen kedvteléseire fordította: sziklamászásra, repülésre, vadvízi kajakozásra. Végigjárta a környék összes vad folyóját, és leevezett a Colorado hírhedt Grand Canyon-ján. Észak-, Közép- és Dél-Amerika közel kilencven nevezetesebb folyóján (pl. Costa Ricában a Pacuari, Revenazo, Cucico, Sarapiqui; Kanadában a Clearwater, Quesnal, Cariboo, Fraser stb., Egyesült Államokban Washington, Utah, Idaho és Colorado államok folyóin) kajakozott. Vágyát, hogy elérje a százat, már nem érte meg. 1990. november 28-án, életének 53. évében, lakóhelyétől, Seattle-tól nem messze, a Green River felső szurdokánál, vadvízi kajakozás közben, tragikus körülmények között életét vesztette. Jelen recenziómmal rá is emlékezni szeretnék, egy kalandvágyó hazánkfiára, a kiváló sportemberre, a folyók magányos vándorára.
Bezuk 1970 júniusában Peruba repült, majd többszöri átszállással, fárasztó utazás után Atalayában kezdte a vízi kalandot. Ahogy írja a könyvében, a város „Limától kelet-északkeletre fekszik, a Perui Andok lábánál, a Tambo folyó bal partján. Mintegy mérföldnyivel lejjebb találkozik a Tambo és az Urubamba, hogy létrehozzák az Ucayalit; majd közel ezer mérfölddel távolabb az Ucayali és a Marañón egyesítik erejüket, hogy megszülessen az Amazonas, valamennyiük közül a legnagyobb folyó.” 1970. június 21-én indult el a folyón. Találkozott campa indiánokkal, apró fekete legyek kínozták, éjszakánként a sátra mindig forró, majdnem elviselhetetlen gőzfürdővé változott. Nem egyszer pekári disznók zavarták a közeli bozótban, sokszor derékig iszapban gázolt a kikötés során. Amikor Bolognesi mesztic faluban kikötött, az egész lakosság látni szerette volna a „gringót” (világos bőrű külföldi). Egy kedves helybeli, Lizardo meghívta kunyhójába, amelynek egyetlen apró, zsúfolt hálószobája volt, szúnyoghálókkal felszerelve. A szűkös főzési és étkezési alkalmatosság hátul volt. Nem volt semmiféle fürdőszoba vagy WC, még csak árnyékszék sem. Bezuk plasztikusan ábrázolja helyzetét: „Ápolatlan külsőm ellenére turistának tituláltak, szerény kajakomat pedig yate-nek (jachtnak). A vacsorára kapott hal nem volt lepikkelyezve. (…) Most ragyogó napfénynél, egyszerre csak teljes tudatába kerültem annak, hogy ezek az emberek mocsokban élnek, és nem találtam már örömöt abban, hogy kétes tisztaságú ételt egyek piszkos kézzel.” Könyvében többször vissza-visszatér motivációjára, célkitűzésére is: „Az ötlet, hogy egy kis csónakban egyedül végigkajakozzak a föld leghosszabb hajózható folyóján, fokozatosan alakult ki bennem. Először nem volt több egy tréfánál. Később egy bizonytalan lehetőség volt, végül egy határozott terv. Egyetlen igazi indítékom a kihívás volt. A veszély kihívása; az életben maradásé idegen és ellenséges környezetben; a teljes elkötelezettségé. A kihívás, hogy végrehajtsak valamit, amit előttem még soha senki sem tett meg.” Atalaya lett a kiindulópont, mert ide lehetett elrepülni, bár itt is egy füves legelő volt a leszállópálya. Bezuk Atalayatól Pucallpáig elkövetett egy számítási hibát, nem gondoskodott elegendő élelemről Minden nap egyre éhesebb, fáradtabb és piszkosabb volt. Útja során többször találkozott conibo indiánokkal és meszticekkel is. Később már az Ucayalin kajakozott és 1970. június 28-án partra szállt Pucallpában. Így ír erről: „Piszkos voltam, borotválatlan, napsütéstől leégve, tele rovarcsípésekkel, kiéhezve és kimerülve; bőrkiütéstől szenvedtem és egy elfertőződött vágástól, amelyet az út során szedtem össze.” Pucallpa az egyetlen város, amelyet út köt össze Limával és a külvilággal. Megjegyezte továbbá, hogy shipibo indiánok gyakran láthatók a városban, különösen a vízpart mentén.
Származásuk, szokásaik, nyelvük és megjelenésük tekintetében a shipibók szoros kapcsolatban állnak a conibókkal. Ezt követően remek, szociográfiai igényű leírást ad a nyomornegyedről: „Pucallpának is megvan a maga viskó negyede: egy cölöpökre épült bódételep a víz közelében. A gondtalanul szétdobált, bűzlő szemét halmait, amelyek a száraz évszakban összegyűlnek, évente jóságosan elsodorja az Ucayali megáradt vize. Addig a disznók, kutyák és keselyűk kotorásznak a hulladékban. A keselyűk gyakorlatilag hasznos tevékenységet végeznek azzal, hogy felszedik azt a szerves hulladékot, amihez már sem a disznók, sem a kutyák nem nyúlnának. A helybéliek gallizanos-nak mondják őket: nagyon találó név, mert ezek a madarak határozottan hasonlítanak egy nagy tyúkra, azaz gallina-ra. Bár tudnak repülni, sok időt töltenek a földön, erőteljes lábaikon gyalogolva, amíg a táplálékot vagy egymást csipkedik.” Bezuk sokszor pontos megfigyeléseit is leírja könyvében az emberekről, különösen az indiánokról, a tájról, a városokról, a folyóról, az erdőkről, az állat- és növényvilágról, egyebekről: „Általában a sodor a kanyar külső íve közelében erősebb, és ott a part elmosódásának nagy az esélye, míg a belső oldalon növekedhet a part, homok vagy iszap lerakódásával. Így tendenciaszerűen a kanyarok egyre kijjebb mozdulnak, az ív középpontjától távolodva. Egy enyhe kanyarulat megfelelő idő múltán félkör alakúvá, vagy akár hurok formájúvá alakul. Amikor ellenkező irányból közeledő két kanyarulat találkozik, új folyómeder keletkezik. Az átvágott szakasz, amelyben most már nincs áramlás, lagúnává válik, amely a főágból egy vagy több nyíláson át közelíthető meg. Az ilyen lagúnákat az Ucayali mentén cochas-nak mondják. Egy tipikus cocha félhold vagy bumeráng alakú, tiszta vizű, tele hallal és élővilággal. A bennszülötteknek ideális halász- és vadászhelyül szolgál.” Ételekről is ír, így határozza meg a legnépszerűbb élelmiszert, az úgynevezett fariña-t: „Ez maniókából készült fáradságos módon, hámozással, áztatással, erjesztéssel, szárítással és pörköléssel. A fariña helyettesíti a kenyeret, és fő tápláléka a bennszülött favágóknak és vadászoknak, akik hosszú időt töltenek a dzsungelben. A fariña gabonpehelyhez hasonlít, szőlőmag nagyságú szabálytalan szemekkel. Ártalmatlan, semleges íze van.” Bezuk számára útja során a maga által előírt napi adag negyven mérföld volt. A lassú sodrás, a gyakori ellenszél és a gyilkos hőség miatt ennek teljesítése nem volt könnyű feladat. A napszúrás mindennapos volt. Sokszor a csónakban töltötte el a teljes napot, evezve és sodródva. „A Nap az én órám szerint mindig hat órakor kelt. Négykor szoktam elkezdeni táborhelyet keresni, és nagyon sietnem kellett, hogy ötig találjak egyet és be tudjam fejezni táborverési munkámat a »Szúnyogok órája« előtt.” – írja egy helyen.
Felmerülhet az olvasóban a kérdés, hogy az utazó hogyan jutott útja során egészséges ivóvízhez: „Az egyetlen, kéznél fekvő forrás a folyó volt. Esténként feltöltöttem egy műanyag kancsót vízzel, hagytam ülepedni az éjszaka során, aztán tartalmának felét átöntöttem egy kisebb tartályba, és beletettem néhány csepp jódot. A trópusokon az ivóvizet mindig fel kell forralni. Ha ez nem lehetséges, jód belekeverése a leghatásosabb védekezés a veszélyes mikrobák ellen, beleértve a vérhast okozó amőbákat is.” Bezuk azért kényszerült minderre, mert szerény felszerelése és szűkös ideje nem tette lehetővé, hogy tüzet rakjon és felforralja a vizet. Kitér a rovarokra is, amelyek állandó problémát jelentettek: „Amazónia legfélelmetesebb átkát a rovarok jelentik. A szó szoros értelmében halálra csíphetnek. Gonoszul csípő legyek rohamoznak egész nappal, majd napnyugtakor felváltják őket nagy, agresszív, kitartó szúnyogok rajai. Könyörtelenül üldözik áldozatukat, nem hagyják magukat törülköző- csapásokkal elijeszteni, és egyszerűen nem lehet lerázni őket.” Bezukkal előfordult az is, hogy eltévedt útja során, az Ucayali főága helyett az egyik mellékágra keveredett, ahol hosszabb és nehezebb szakasz várt rá: „Utam ezen szakaszán leggonoszabb ellenségem határozottan a napsütés volt. A rovarok szorosan a második helyen következtek. És a bennszülöttek többnyire szintén sok bosszúság forrásai voltak.” Közel a parthoz ki volt téve a vízparti népek kíváncsiságának, sokszor gúnykacajok kórusa, nevetések, becsmérlő üvöltözések kísérték útja során. Időnként, talán szakálla és khaki-színű ruházata miatt, bandolero-nak, guerillo-nak, vagy fidelista-nak (banditának, gerillának, castroistának) azonosították. Útja során cocama indiánokkal, illetve delfinekkel is találkozott. Egyszer majdnem elsodorta egy úszó fába felakadt farönk halom, amely a kajaktól 15 lábnyira rohant el. Szúnyogcsípések is folyamatosan gyötörték, naturális részletességgel ír mindezekről: „Az egész testem tele volt válogatott rovarcsípésekkel. Ezek közül némelyik kezdett elfertőződni. Azokból a téveszthetetlen apró, bőr alatti vércseppekből, amelyek egy bizonyos szúnyogfajta friss csípéseit jelzik, húszat számoltam csukló alatt az egyik kezemen, huszonhatot a másikon. Száznál messze több ilyen jel volt egyedül a bal lábszáramon térd és boka között. Annyit szúrtak a szúnyogok, hogy az egyes csípéseket már nem is tudtam megkülönböztetni. Eközben testem egyes részei, főleg a lábaim, nyersek, vörösek és dagadtak lettek. Ha meg tudtam úszni a sárgalázat, maláriát, és egy sor más, rovarok által terjesztett betegséget, azt csak az indulásom előtt otthon kapott védőoltásoknak, a Limában vásárolt kinin tablettáknak, megy egy jókora adag, talán meg sem érdemelt, rendkívüli szerencsének köszönhettem.”
A vándort rendőrök, katonák, folyamőrök, gárdisták sokszor igazoltatták, nem egy esetben vegzálták, zaklatták őt. A hatóságoknak szinte mindig gyanús volt a magányos kajak és amerikai, „gringó” utasa a hatalmas folyón. Tucatnyi esetben csempésznek, rablónak, felforgatónak, gyanús elemnek vélték, mondva csinált okokkal váratták órákig, megalázó módon motozták és kutatták át a felszerelését. Agresszív kihallgatóival parttalan, meddő vitákat folytatott, sokszor kétségbeesetten bizonygatta, hogy ő csak egy kajakos sportember, aki végig szeretne menni az Amazonason. Rengeteg megaláztatást szenvedett el céljáért, a rendőri túlkapások miatt nem egyszer az idegösszeroppanás szélére is került. Azonban minden esetben ép bőrrel „úszta meg” ezeket a kalandokat is, bár sokszor csak hajszálon múlt a hosszas bebörtönzése és kiutasítása. Bezuk hamarosan a perui Iquitos-ban is kikötött. Könyvében rövid leírást ad a városról, amelyet talán nem érdektelen pontosan felidéznem: „A várost jezsuita atyák alapították a 18. században, Santa Maria de Iquitos néven. Loreto fővárosa lett 1897-ben. Rövid ideig virágzott az Amazonas-vidéki gumi-konjunktúra alatt, azután hanyatlásnak indult. Jobb idők jegyeit viselve, némelyik régebbi épület teljes homlokzatát még mindig színes csempék díszítik. Külön kis sajátos jelleget kölcsönöz a vízparti sétány, bár ennek egy részét már elmosta a víz, és az óta sem hozták helyre. Az utóbbi időben a kereskedelem új fellendülést indított el. Az export termékek főleg mahagóni, cédrus, juta, nyersgumi, bőrök és prémek, valamint élőállatok: emlősök, madarak, hüllők és trópusi halak. Az áru nagy részét hajón szállítják. A város mellett turistalátványosságként a „primitív” faluban yagua indiánok parádéznak hagyományos fűszoknyában és mesterlövész képességeiket fúvócsővel bizonyítják. A falu valóban primitív abban az értelemben, hogy a yagua indiánok ma máshol már rég nem csinálnak semmi ilyesmit. Mit sem számít; a trükk működik, és mindenki elégedett.” Egy újabb szakaszon viharba került a folyón és ez által komoly veszélybe is: „Fogalmam sem volt merre vannak a partok, és merre van lefelé. Az egyetlen dolog, amit megpróbálhattam, az volt, hogy a csónak orrát széllel szemben tartsam, csökkentve annak a veszélyét, hogy megtelik vízzel, vagy felborítják a hullámok. De a tájékozódás teljes hiányában ez is lehetetlen volt. Még a szél és a hullámok irányát sem tudtam megállapítani. Realizálván teljes tehetetlenségemet, fokozatosan eluralkodott bennem egy nagyon kellemetlen érzés: a félelem. Megadó, szívfacsaró félelem: a fenyegető halálfélelem. Ezek voltak a legrémítőbb perceim a folyón.”
Később egy nagyon izgalmas szakasz következett: „Augusztus hatodikán már közeledtem a »három ország földjéhez«, ahol Peru, Kolumbia és Brazília találkozik egy csöppnyi, esetlen csücsökben. Egy kicsit aggódtam annak tudatában, hogy csempészek működnek ezen a vidéken.” Ahol kikötött, egy kicsi homoklerakódáson, hamarosan egy, marcona, 8-10 tagú banda is partra szállt bárkájából, akik kisvártatva a sátorban lapuló Bezukot kezdték faggatni és fenyegetni. Csak egy szúnyogháló választotta el a gazembereket és a megszeppent vándort! Bezuknak azonban ismét szerencséje volt, és a csempészek egy idő után feladták, a sátorba – félvén egy esetleges pisztolylövéstől, bár Bezuknak nem volt fegyvere – nem mertek behatolni, elkotródtak, és így megúszta ezt a fenyegető incidenst is. Pontos útleírással folytatódik a könyv: „Kolumbia területéhez egy keskeny sáv tartozik az Amazonas partján: egy kis kiszögellés, amelyik déli irányban beékelődik Peru és Brazília közé. Az Atacuari torkolata fölött az Amazonas perui területen folyik keresztül. Leticia alatt Brazíliához tartozik a folyó. Az Atacuari-torkolat és Leticia között az Amazonason Kolumbia és Peru osztozik: Kolumbia foglalja el a bal partot, Peru a jobb partot.” Letíciában, Kolumbia egyetlen kikötőjében is kikötött a szerző, ahol egy görög származású amerikai üzletember, Mike Tsalickis szállodájában pihenhetett, kifejezetten jó körülmények között. Hamarosan a folyó brazíliai szakaszán folytatta útját. „A brazíliai Amazonas lakossága majdnem kizárólag caboclo: indiánok, portugál telepesek és néger rabszolgák sötétbőrű leszármazottai. Úgy mondják, talán találóan, hogy az összes népet Isten teremtette, de a caboclo-kat a portugálok. A ticunák kivételével indiánokat már nem lehet találni a fő folyó mentén. A ticunák, akárcsak a yaguák, régóta felhagytak hagyományos életmódjukkal, de megtartottak egyet különös kultikus szokásaik közül: metszőfogaikat hegyesre reszelik egy kétségtelenül fájdalmas beavatási szertartás során.” Sajnos sokszor az éjszakák sem pihenéssel teltek, hanem félelem teljes virrasztással és aggodalommal. Többször előfordult, hogy csavargók, ártó szándékú vagy kíváncsi emberek vették körbe a sátrát, turkáltak a holmija között, a kajakját piszkálták. Így az éjszakai nyugalom hamar odalett. Egy helyen leírja a teknősvadászatot is, aggódva a jövő populációjáért: „A teknősvadászat táplálékszerzésre, szórakozásból vagy jövedelemszerzésül kedvelt foglalatosság az Amazonas mentén, (…) máris komolyan megritkították az Amazonas teknős állományát. Néhány éven belül ezek az állatok teljesen el fognak tűnni az Amazonasról, ugyanúgy, mint a valaha oly bőségben élő kajmánok.”
Majd a caboclok-ról is tömör leírást ad: „A caboclok közül sokan primitív, elhagyatott tanyán élnek a folyóparton, ahol vadászattal és halászattal szerzik meg élelmüket, meg egy kevés földműveléssel. Bár gyakran gyötri őket betegség, éhség és szegénység, csodálatos mértékű szabadságnak örvendeznek. Alkalmazkodásuk a dzsungel körülményeihez nem kevésbé figyelemre méltó, mint a törzsi indiánoké. Egy gonddal ritkán találkozik a caboclo az Amazonason: a kilakoltatással. Földjét a dzsungelből hasítja ki; sajátja a háza is, amit a két keze munkájával, bozótkése segítségével maga épít a helyben található anyagokból. Lehet, hogy nem szemrevaló, és hiányolja a modern technika előnyeit, de megfelel annak a célnak, hogy lakóit védje az esőtől, és biztosítsa számukra az egyetlen otthont, amit ismernek.” Bezuk később beszámol egy döbbenetes kalandjáról is, mikor – nem tudni kik és miért – de négy férfi üldözőbe vette a folyón, torkuk szakadtából ordítva, öklüket rázva, negyvenöt percig voltak a nyomában. Azonban a felerősödő ellenszél a menekülő segítségére volt, és a „huligán banda” feladta az üldözést. Bezuk izomgörcsök között szenvedett kajakjában. A következő településen, Santo Antonio-ban megismétlődtek a helybéliek kíváncsiskodó zaklatásai, a kikötőben összesereglő csőcselék a rendőrkapitányhoz kísérte őt. Bezukot a további bonyodalmaktól csak egy amerikai misszionárius, Dale Paine megjelenése mentette meg. Az ő vendégszeretetét élvezte a továbbiakban. A következő kikötés során, Fonte Boa-ban szintén vegzálta egy rendőr és bekísérte az őrsre, majd elengedték, de később útja során még számos alkalommal letartóztatták, zaklatták, megkeserítették mindennapjait a helybeliek és a hatóságok. Egyszer ezt vágták a fejéhez egy gyanúsítás során: „Ha turista lenne, ahogy mondja, akkor gőzösön utazna. De ő egyedül jött ide, ebben a furcsa kis csónakban. Bűnöző kell, hogy legyen; nincs más magyarázat.” De Bezuk „nap nap után evezett vagy sodródott a lassú árral, fulladozott a déli hőségben vagy dacolt a makacs ellenszéllel. Néha a bennszülöttek vendégszeretetére bízta magát, de mindig résen kellett lennie az esetleges ellenséges érzületeikkel szemben, és soha sem tudta, hol fogja tölteni az éjszakát. Utazása újdonságának varázsa már régóta elszállt. Nem maradt más, mint a nehézségek és veszélyek kegyetlen realitása, amelyek vállalkozásának lényeges, de kellemetlen elemei voltak.”
1970. szeptember 10-én megérkezett Manausba, a dzsungel fővárosába, amelyet az Amazonas királynőjének mondanak. A városról is nagyon érdekes és plasztikus képet fest a szerző: „Manaust 1669-ben alapították. Először katonai erőd volt, majd kisvárossá fejlődött. Csak a századfordulón, a híres amazonasi gumiláz idején vált jelentős kereskedelmi központtá. A nyersgumit már jóval az európai gyarmatosítók érkezése előtt ismerték a helybéli indiánok. Tudták, hogy a kaucsukfa, azaz hevea brasiliensis megcsapolásával gyűjtött latexből nyerhető, és használták is olyan egyszerű tárgyak készítésére, mint játékszerek és durva, rugalmas edények. Az ipari világ kezdetben nagyon mérsékelt érdeklődése a gumi iránt ugrásszerűen megnövekedett a vulkanizálás feltalálásával, a gumiabroncs bevezetésével és a kerékpárok és autók népszerűségének növekedésével. A fontos nyersanyag élénkülő piaca rövid néhány év alatt példa nélkül álló gyors felvirágzást hozott néhányaknak, és hihetetlen szenvedést szerződéses munkások ezreinek, akik a latexet gyűjtötték a dzsungelben. Ezek a szerencsétlen munkások valóságos rabszolgasorsban éltek.” Az utazó lassan közeledett a folyó torkolatához, „az áramlás egyre megbízhatatlanabb, a szél viszont fokozatosan egyre erősebb és állandóbb lett.” Manaus és Santarém közötti kilenc napos út során csak kétszer vert tábort. Újabb probléma jelentkezett, az állandósuló szembeszél, amely megnehezítette a továbbhaladást. A folyamatos rendőri ellenőrzésekkel, motozásokkal, vallatásokkal sajnos továbbra is szembesülnie kellett, és Macapában úgy tűnt, hogy vége szakad a kalandnak. A rendőrök letartóztatták, megmotozták, és a vízuma állítólagos lejárta miatt kiutasították az országból. A kajakját és a felszerelését is elkobozták. „Szóval ez lett volna az utam vége. Hónapok küzdelme és veszélyei voltak mögöttem, és kevesebb, mint száz mérföld volt hátra, amikor megtagadták tőlem azt a lehetőséget, hogy befejezzem tervezett utamat.” Később felmentették, szabadon engedték és a holmiját is visszaszolgáltatták. Újult erővel folytatta útját a végcél felé. Viszontagságos út következett, egy hullám a kajakját is felborította, a felszerelés egy része is elveszett.
Már közel volt a cél, amikor bekövetkezett a legnagyobb csapás: „Idejében partközelbe értem, és amikor az árapály megfordult, kiszálltam és húztam magam után a csónakot a sekélyben. A szél és az áramlás együttes hatásával szemben ez bizonyult a haladás legkönnyebb módjának. Alig mentem mégis néhány lépést, amikor éles fájdalmat éreztem a bal lábamban. Egy mérges rája csípett meg. Leültem a sáros földre, és azon gondolkodtam, mit is csináljak most. Az enyhén vérző kis vágás a talpamon úgy fájt, mintha száz darázs szúrt volna meg. Tettem egy bátortalan kísérletet arra, hogy kinyomkodjam a sebet, de a méreg már felszívódott. Hallottam már emberekről, akik egy mérges rája csípése után a fájdalomtól fetrengtek a parton, és groteszkül megdagadt lábbal kerültek kórházba. Amit nem tudtam, az az volt, hogy mit kell csinálni egy ilyen sebbel. Egy fél óra után úgy találtam, hogy a fájdalom nem nő tovább, és a lábam, bár zsibbadt, csak mérsékelten dagadt meg.” Bezuk kitartóan folytatta az útját és 1970. november 4-én elérkezett a kaland vége: „Másfél óra múlva már láttam is a Ponta do Céu világítótorony kis fehér épületét. Ponta do Céu jelzi a Curuá sziget legdélkeletibb csúcsát, és ezzel a Canal do Norte bejáratát. Amikor megálltam (…), már teljesen az óceán szélén voltam. Nem volt más, csak víz, köztem és Afrika nyugati partja között. Örömömet, hogy elvont matematikai célpontomat elértem, csak a lakonikus »na és?« mérsékelte, ami előbb-utóbb árnyékot vet minden öncélú, úgynevezett egyéni teljesítményre. Na és? Egy ember, akit Steve Bezuknak hívtak, végigment az Amazonason egy kajakban. Kevesen fognak egyáltalán valaha is tudni róla, és bizonyára senki sem fog törődni vele. Sokan úgy tartják, hogy az életben nem az a fontos, amit elér az ember, hanem sokkal inkább az a küzdelem, amellyel eléri. Fiatalabb koromban megvetettem az effajta pesszimista filozófiát. Végtére is, ki olyan bolond, hogy elültessen egy fát, ha nem a gyümölcse kedvéért? Azután valahogy mégis megváltozott a véleményem. Valóban a küzdelem az, ami számít. Az eredmények fabatkát sem érnek.” A fáradt vándor a cél elérése után visszament Macapába, majd innen Belémbe repült, majd visszatért az Egyesült Államokba. A kaland szerencsésen lezárult, csak a szétszedhető, sok vihart megélt Klepper kajak kallódott el a légitársaságnál a hazaút során. Steve Bezuk az Amazonason, viszontagságos körülmények között megtett kajakútjával a maga korában páratlan rekordot ért el, véleményem szerint méltán van helye a magyar utazók és felfedezők képzeletbeli Panteonjában. Molnár Gábor [1] kiváló könyvei után újabb magyar, latin-amerikai útirajz látott napvilágot, amely az 1970-es év Perujából, Kolumbiájából és Brazíliájából is bemutat egy kis szeletet. Ajánlom a könyvet Latin-Amerika és az extrém sportok rajongóinak, a vizek szerelmeseinek, ill. a kalandok és szórakoztató útleírások kedvelőinek egyaránt.
UDVARVÖLGYI ZSOLT
Nyitóképünk: Az Ucayali partján
[1] Molnár Gábor (1908-1980) mezőgazdász, vadász, utazó, író. 1930-1932 között Brazíliában élt, dolgozott, vadászott, gyűjtő utakat szervezett és vezetett. Egy baleset következtében 1932-ben örökre elvesztette látását. Népszerű íróvá vált hazánkban, mintegy 25 könyve jelent meg.
A cikk a Természet Világa 2020. februári számában (151. évf. 2. sz.) jelent meg.
